Egy idő óta (pontosabban pár napja) mintha elvágták volna a félelem idegét – semmi pánikot sem érzek – sőt, mintha biztonságban tudnám magam. Többféle a magyarázatom. Elsősorban
– itthon vagyok. Ez a New York az én városom. Ez egy szilárd társadalom, s amellett még egy külön magyar baráti kör – e nagy világon az egyetlen épségben maradt és baráti hely. Ennek örülni kell.
Ignotust látva különös megnyugvás szállja meg az embert. Igen – ilyen az, ha a test törvényei szerint megérik, kiszárad, zörög, lassan elmúlik, mint a novemberi levél – de a szellem frissen világít. Vagy mint a gyertya, melynek fizikai anyaga elfogy, elég, de a fénye az utolsó pillanatig megmarad. Az ilyen testi kiszáradás, rendes megvénülés egyáltalán nem elszomorító— ez a vég, a szép vég, rendje a testnek, az életnek, s valami utalás, hogy a lángok megmaradnak, más testekben gyulladnak ki – a dallamot nem a hegedű termeli, hanem egy médium dalolja a hegedű által.