Alig vettem észre, hogy nyolcvanéves lettem. Persze tudtam, hogy közeledik, de mindig elhessegettem a gondolatot: ráérünk akkoi foglalkozni a korral, mikor átlépjük a felső határt. Most megtörtént – gratuláló levelek figyelmeztetnek rá.
Gyermekkorom óta egyre visszatérő fantáziám, hogy leülök egy színház nézőterére egyedül, s végigjátszom életem eseményeit. A hős a színpadon én vagyok, akinek élményei, öröme, ajdalma kifejezést talál a színjátékban, melynek háttere maga a sokrétű élet. A néző, aki érdeklődéssel szemléli a történteket s a belső törekvéseket, szintén én vagyok, egy különálló személy! A kettőnk, a szereplő és néző összefüggnek, de csak a szereplőé a lélek viharzása. Mintha két ember élete haladt volna egymás mellett. Az egyik, a néző, félénk, korlátolt sorsú; a másik kifej-leszthetné, s közölni tudná a világgal ami szemlélet, szenvedély, életlátás benne kinyilvánul. Lényemnek ez a kettőssége végigkí-séi t az egész életen, s ami csodálatos, ritkán tudtam azonosítani magam teljesen azzal a lénnyel, akit sugallatok, fantáziák, különös elgondolások, tűnődések töltenek meg. Ez a kettősség határozta meg pályafutásomat. Úgyszólván sohasem ébredtem tiszta öntudatára annak, ami vagyok, hogy mire vagyok képes és – bármily szerény értékelés mellett is – mit hoztam létre. Ha nem így lett volna, bízóbb, bátrabb és erősebb lettem volna, és mindenesetre több örömöm lett volna munkámban, mint így volt, mikor majdnem minden eredményt és életem sikereit véletlennek, csodának minősítettem.
Valószínűleg ez az állandó felhős érzés tette, hogy úgynevezett tartós boldog korszaka életemnek nem volt. Egy-két hét a tengerparton, napok öröme a szerelemben, imádata a természetnek, órák a golfpályán, önfeled tség a kártyában, a jó baráti társaságban, néhány kivételes boldog óra egy-egy színházi siker után, olvasása jó könyveknek, felvillanásai új témáknak, terveknek, hirtelen átlátni előre egy szellemi munka, legtöbbször színpadi alkotás mindegy röntgensugárral átvilágított képét – s a jó jelenet megírásának öröme -, ezek, s ilyenek voltak felvillanó fényeim, de állandó, derűs, boldog állapotra nem emlékszem. Ezt még a néhány úgynevezett világsiker sem hozta meg, mert a „Mi lesz ezután?” nyugtalanító érzése szorongóvá tett, azt hittem soha többé nem jut eszembe új téma. Aztán annyi rajzott fel, hogy nagy részét meg se írtam.
így haladtam, s haladok bandukolva keresztül a pályán, amely korántsem látszik olyan kalandosnak s csodálatosnak, mint amilyen – főként miután benne éltem egy világrengető, irtózatos háborús korban, amikor sok millió embernek dantei átélései és szenvedései voltak. A sors engem ettől a minden képzeletet meghaladó szörnyűségtől többnyire megkímélt. Nem éltem át a háború alatti s utáni borzalmakat, de talán többet szenvedtem miattuk, mint egyesek, akik fizikailag keresztülmentek rajtuk. Mert én a szép békében is sokszor lelki koncentrációs táborban s gyötrődésben élek, amit saját magam idézek elő. Ez világossá tette előttem, hogyan tudták átélni az emberek a rémségeket, hónapok bujdosását, az égbekiáltó embertelenséget, a minden percben fenyegető gyilkosságot, s a minden képzeletet felülmúló testi, lelki szenvedést, amiben részük volt. Azért, mert a lelkiismeretük tiszta maradt, ők arról, ami körülöttük s velük történt, nem tehettek, nem ők idézték fel, teljesen mentesek voltak a bűntudattól, s ez tartotta fenn – azokban, akik megmenekültek – az élet lángját. De mit szenvedünk mi millió-szőr kisebb dolgokért, mert részünk volt s van a felidézésükben!
*
A Hortobágy egy Híreshát nevű kis tanyáján születtem 1880. január 12-én. Látni vélem még a kis házat, az urasági ispán lakását, az apámét. Mellette néhány szalmafödeles házacska, itt a béresek laktak, az udvar másik oldalán a magtár.

Kicsit távolabb egy kis tó, itt csúszkáltunk a béresgyerekekkel télen. Visszaborul rám a gyermekkor, mint az álom.
Megint ott ülünk a nagy földes szobában, a búbos kemence padkáján, hat gyerek: öt fiú, egy lány. Hátunkat a meleg kemencének támasztjuk, amit kívülről fűtenek szalmával, s amelyben anyám a világ legjobb kenyerét süti. Ebédre, vacsorára a hat gyerek az asztalhoz ül, asztalfőn apám, szemben vele anyám. Senki egy szót sem szól, ülünk feszesen, mert ha valamelyikünk rakoncátlan, apám máris a nadrágszíjához nyúl, nagy a fegyelem, amit csak édesanyám szerető tekintete enyhít. Egyszerű parasztételek az asztalon, soha azóta olyan jó leveseket nem ettem. Később, felnőtt koromban, mindig – félig tréfásan, de bensőleg nagyon komolyan – érdeklődtem a lebbencsleves receptje felől. Megkaptam, többször is, de senki sem tudta úgy főzni, mint az anyám.
Születésemtől négy éven keresztül éltünk az alföldi pusztán, tökéletesen elzárva a külvilágtól. A gyerek, mihelyt értelme kinyílik, beszélni kezd, mindent lát és megfigyel, s az első benyomások egy életre nyomot hagynak benne. Láttam a család belső életét, megismertem anyámat, akinek egész életén keresztül egy rossz szava nem volt hozzám, csak mosolya, kedvessége, egy végtelen szeretet, amit mindmáig szívemben hordok. Nem volt szentimentális, reális volt, de ki lehetett érezni minden szavából s abból amit tett értünk, hogy mennyire szívén viseli sorsunkat. Van egy régi festmény róla, amit ifjúkori arcképe után festett egy ismeretlen festő – ezt mindig magammal hordom, sorsom bárhová vessen is.
Anyám édesapja királyhelmeci szabómester volt, csendes, szótalan, köhögős ember. Gyerekkoromban gyakran voltam vendégük. Művész is lehetett volna ebből a szegény szabóból. Kitűnően rajzolt, mesterségét is művészi ihlettel csinálta. Talán tőle örököltem a „műalkotást” gyakran megszakító pihenés szokását. De az egész ház nagyanyám lármájával, veszekedésével volt teli.
Másik nagyapám néhány hold földjén gazdálkodott. Szemlélődő, mosolygó ember, akinek felesége szintén indulatos asszony volt. Nagyon szerettem ezt a kedves, nyugodt embert. Később, kezdő drámaíró koromban, meglátogatott Kassán. Sohasem volt még színházban, s én egy délután elvittem. Azután megkérdeztem, hogy tetszett neki. „Nagyon szép – mondta de hidd cl, sokkal nagyobb élvezet sétálni nyáron a zöld mezőn.”
Apám szép, kék szemű fiatalember volt, gazdálkodni nagyapám néhány holdján tanult meg. Szerette a táncot, az italt, a kártyát, az életet. Járt-e az elemin kívül más iskolába, nem tudom, de volt természetes intelligenciája, sok minden érdekelte. Bárhol éltünk is, mindenüvé járatta a budapesti napilapokat, ami akkoriban egy kis fizetésű gazdatisztnek bizony áldozat volt. Az újság volt első olvasmányom. Mikor a falusi elemi iskolába jártam, én mentem be a postáért és vettem át az újságot is, amit elolvastam, mire hazaértem. A lapok mindennap közöltek egy elbeszélést, s két-három cikket jó írók tollából, a vasárnapi számok pedig olykor igazán tartalmasak voltak. Bűnügyi szenzációk csak a napihírek néhány sorában húzódtak meg, s hiányzott még az óriási hirdetésáradat is.
Sohasem voltam bőbeszédű, még családi körben is alig sejtették, hogy nagyon is érdeklődő gyermek ül csendesen az asztalnál, aki mindenre figyel. Le is írom, ahogy emlékszem reá, tanyai családi életünket.
Tavasztól őszig apám reggel öt órakor kelt. Felkelt anyám is, hogy tálalja férjének a céklalevest. Akkor apám lóra ült, s kiment a mezőre. Hat órakor a házitanító felkeltett bennünket gyerekeket, és elmondotta velünk a reggeli imádságot. Ez az imádság roppant hatással volt rám. Szavakat adott, melyek által megtalálhattam az utat a Mindenség Urához, akiben egyre erősbödött a bizalmam, s aki engem is pártfogásába vett, még akkor is, ha nemcsak az előirt szavakkal, hanem lelkem érzésével imádkoztam hozzá. Ez a gyerekkori első nagy élmény megmaradt bennem mindvégig. Nyolc órára hazajött apám, reggelihez ültünk. Mi csendesek voltunk, de apám és anyám sokat vitatkozott. Apám indulatos ember volt, máig sem feledtem a megrepedt tükröt – apám vágott hozzá egy tányért, és ez a repedés, mint az intelem, évekig úgy maradt.
Apámat elejétől fogva kritikus szemmel figyeltem. Olykor társaság gyűlt össze nálunk, a szomszéd tanyákról, falvakból