Tegnap este, miután egy kellemes társaság volt nálunk (magyar-olasz), s nyugodtan elmentek — betántorog hozzánk a szomszédunk, akit csak nagyon fölületesen ismerünk, egy kanadai fiatal konzulátusi hivatalnok, s magánkívül mondja, amit most hallott a rádión, hogy Kennedyt Texasban agyonlőtték, amint feleségével és társaságával autón ment Dallasban. Rettenetes hír – hogy ilyen váratlan csapás zuhanjon a világra! Az ő ilyetén halála mindenkit személyesen érint —, mert olyan volt, mintha közeli rokon lett volna. Bízzuk csak a dolgokat erre a nagyon tehetséges fiatal barát elnökre, mondtuk magunkban, nem lesz többé háború! Milyen szép fordulat, hogy ott tartunk, hogy Amerika ad el gabonát Oroszországnak! S most mindennek vége! Borzasztó! Mindnyájan odáig voltunk. Megzavarodva, reményt vesztve… Ma végre derengeni kezdett bennem, hogy tulajdonképpen milyen felsőbb hatalmi elrendelés következtében történt ez a katasztrófa. A vezető fő egyéniség halála ritka nagy esetekben jobban szolgálja és összehozza az emberiséget, mintha élete folyamán talán vesztett volna vezető egyéniségéből. Krisztus keresztre feszítése volt a kereszténység világelterjedésének egyik alapja – a korán eltávozottak sokszor jobban beteljesítik életük munkáját, mint a sokáig köztünk maradottak. De azért nagyon fájdalmas, zavaros a dolog – s mi lesz? Úgy látszik, háború nem lesz, ami az emberiség kigyógyulását jelenthetné rettenetes betegségéből.
Naplók, életrajzi töredékek