Volt benne valami megrendítő, ahogy tegnap a Belasco Theatre premierje után – Thornton Wilder: The Merchant of Yonkers Reinhardt elhagyta a színházat; zavartalanul távozva a közönség között, amely alig ismerte fel a színház királyát. A dara őrülten erőltetett, az ember nem érzi, Reinhardt miért vállalkozott rá – mentői feljebb megyünk korban, annál valogatosabb-nak kellene lenni. Talán a szereplés vágya vagy a pénz hajtotta, hogy ítéletében így megtévedve csatát vesztett, s mi minden volt mögötte… emlékek – hiszen közel-távolról, mint tanú végignéztem ezt az egész pályát. A remek berlini előadások, a megtámadhatatlan presztízs, a tévedhetetlen stílusérzék, Shakespeare-ek Claviso,* ** kis, tökéletes vígjátékok s nagy mutatványok cirkuszigazgatója – még nem is igazán öreg egyetlen támasza a szilárd, keresztény nő, Thimig – hűen kitartva mellette az e e micsoda furcsája, ki gondolta volna akkor Berlinben, hogy a pálya vége felé itt találkozunk New Yorkban? Amerre néz az ember, csupa életregény.
Naplók, életrajzi töredékek