1962. Július 18.

Elutazás Rómából. Már nem tudom visszacsinálni, sem elhalasztani, pedig azt hiszem, elmenni abból a környezetből, ahol hozzátartozóim vannak, az egyetlen lény, aki igazán nagyon szeret, a lányom Nápolyban, s a barátaim, s tíz kis kofferrel egyedül útra kelni a teljes bizonytalanságba magas korban, s megérkezni éjjel a semmibe, mikor azt se tudom, meglesz-e a hotelben a rezervációm — szóval ellépni arról a kis talajról, ahol álltam – mindez eltöltött aggodalommal… S az út maga… Reggel hatkor keltem, nyolckor indul a vonat – éjfélig tart egyfolytában. Milánóban át kell szállnom tíz kofferrel, senki sincs mellettem – senki sem segít… Mindegy, már a vonatban ülök, amely rohan, s rettenetesen zúg a hosszú alagutakon keresztül, majd megsüketülök belé, s még étkezőkocsi sincs, egész nap nem ettem úgyszólván semmit, s mibe érkezem – a teljes bizonytalanságba… s így zajlik az út. Milánóban valahogy sikerül az átszállás, bár mindig félek, hogy a kofferjeim egy részét elvesztem, túl sok, és mind tele van iratokkal, s akkor felcsap előttem, amihez ragaszkodom, s ami fenntart, két jó darab, s egy teljesen kész — de az út egyre rosszabb… Sötétedik, a rettentő hosszú vonat kiürül, csaknem egyedül vagyok a kupéban, még két gyanús fiatal alak a háttérben, s nem állunk meg sehol, s megrohan életem lényege: a félelem… Mi lesz, ha éjfélkor megérkezem Zürichbe, és nem lesz hordár, aki nehéz pakkjaimat leveszi a kocsiból – mert a hosszú vonat hátsó kupéjában ülök, s meddig áll Zürichben a vonat – talán majd elindul, s én benne, s mit csinálok, a hosszú rázkódtató út nem tesz-e fizikailag képtelenné akármire, s senki sem vár, és nem lesz itt majd senki, s hogy érkezem meg, mit csinálok?… majd megőrültem…

S mikor legrosszabb lett a helyzet, fél órára Zürichtől, a sötét éjszakában, már éjfél után — hogy mit fogok én ott csinálni… akkor végül magamhoz tértem, s az lettem, aki mindig szerettem volna, de nagyon ritkán sikerült, még jó ideimben sem -bátor ember. Egyszerre elvetettem a gondot, majd megteszek minden lehetőt, s ha tovább visz a vonat, hát aztán! A bátorság bizonyossága kivitt belőlem minden gyáva félelmet… Jókedvű, szinte nevetős s remekül magamban bízó lettem, amilyennek mindig lennem kellett volna. Végre megérkeztem, s hordár után kiáltok, s jött a hordár, s levette a csomagjaimat, s a két gyanús alak még segített is, és telefonáltam az állomásról, s csak sokára kaptam választ, mert a kis hotelben már aludtak, s végre – van szoba, s jött a tisztességes taxis, s mindent felrakott, s megérkeztem és semmi baj se hordárral, se taxissal, nem akarnak csalni, mint az olaszok tennék, s kapom a szép nagy szobát egy remek íróasztallal, s teljesen magamhoz térve derűsen lerakom pakkjaimat, s bár hajnal óta úton voltam, még nyugodtan kiraktam, ami kellett, s lefeküdtem végre a finom ágyba, s aludtam hét órát egyfolytában, s felébredtem, és semmi zavar, és ez az a város, ahol otthon vagyok, nyugodt, nekem való, ahol beszélhetek is az emberekkel. S mikor visszagondoltam az elmúlt napra és a hosszú útra, látom, hogy kétségbeesésem fölösleges volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük