Újra Amerikában. Megérkezés. Szabadságszobor előtt – kevesebb lelkesedés. Kiszállás. Kedves emberek, akik fogadnak. Én megérkezem 1-kor és 3-kor már próba a színházban,* és benne vagyok nyakig a munkában, és 6-7-ig egy üzleti megbeszélés, és este színház, Belasco, és utána találkozás, és utána séta a Brodwayn. És megint itt ez a fantasztikus város, ahol mindig csodálkozik az ember, hogy rendes formájú és rendes ruhájú emberek járnak benne, mert ez annyira nem illik a furcsa városhoz. Itt marslakóknak kellene járni. Megint ez az őrült város, ahol déli 11 órakor égnek a villanyreklámok a mozikban, mert olyan bőség van, hogy nem kell spórolniuk, s ez a rádiumfürdő, hogy könnyebb az ember és többet dolgozik, és más lesz a világfelfogása, és minden lehet – New York kisebb lett 5 év óta, annyit nőtt a fantáziánkban, hogy a valóság nem érte utol.
Földalatti – megspórolták az ellenőrt -, automata. A narancs juice mint nemzeti ital – a prohibíció** komolysága és komolytalansága – a hatalmas bontás és építkezés – a színházlavina. Premier a jövő héten. Ez az ipari színházi város, mert itt még nem ábrándult ki a közönség a munkavágyból.
A színházban éppen elhelyezkedem és elalszom, mikor rémes lövöldözés ébreszt fel. Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány, látom, a színpadon történik, egy zenés mexikói történet.
*Az Antonia amerikai előadásáról van szó.
**szesztilalom