Ma Lido hazautazott. Hősiesen kitartott eddig mellettem, drága pajtás, feleség, közös tervek kovácsolója, társ, aki nélkül minden észrevétel, élmény értéke felére süllyed, mert csak az teljesedik ki, ami a másik lényben, mint tükörben visszaverődik. A Lido szemein keresztül köszönök sok mindent New Yorknak, többek közt azt az érzést, hogy kész vagyok újból elölről kezdeni mindent, életsorsot, küzdést – nagyobb kedvvel és vidámsággal, mint az első kezdések idején. Ez a különös varázsa ennek a városnak, az újrakezdések lehetősége! Európában bizonyos arriváltság sok mindenre kötelez, s egy belső ernyedtséget idéz elő – a nagy tradíciók mellett az egyén is megcsinálja a maga kis tradícióit -, Amerikában az iskolából az életbe épp most kilépett ifjú frissességét érzik talán még a hetvenévesek is. Csak az ifjúság tapasztalatlanságával s naiv bátorságával lehetett ezt az új világot így felépíteni — nem is voltak a tudatában annak, hogy az milyen nehéz.
Kikísértük Lidót a hajóhoz, s különös meghatottságot éreztem, midőn az óriás hajó a nagy óceánon elúszott vele. Most jönnek majd napok, midőn az egyedüllét, mely eddig beszélgetésben, egymás érzésében olvadt fel, mint súlyos, süket idő nehezedik rám. Egy hónap múlva én is utazom.