Búcsúzom New Yorktól – pár nap múlva hajón leszek már -, s az utolsó napokban egyre hatalmasabban zúgnak a város melódiái. Walt Whitman, ha élne, aki Manhattant mint kölyköt látta, de már érezte lelkét, s sejtette jövőjét, aki ennek a városnak gyermeke volt, s testén áthullámzott az életpotencia, mely e friss világban szétömlik, ő tudná csak jól énekelni a mai New Yorkot, egymás mellé állított csattogó szavaival s képzettársulásával, mely a világ minden tájáról szedte a rokon fogalmat, mert hatalmas és széles hangszerelésű volt költészete s új, mint maga a város! Rakéták fognak fényleni előttem, ha majd Európában New Yorkra gondolok, friss ütemek dobogását hallom, olyan Amerika, mint egy tornászcsapat, mely soha nem álmodott rekordokig feszíti erejét, de nem izzadva, s nyögve, hanem harsogva, vidáman, mert fiatal, s öröme telik izmai játékában.
Európában mint a bolondokházában, meredt szemekkel néznek egymásra a nemzetek a gyűlölet s bizalmatlanság torz kifejezésével. Csiszolt kultúrájukat – mint a kapzsi, rongyos, öreg uzsorás fényes aranyait – bezárhatják páncélszekrényeikbe, s ülhetnek rajta – mire mentek vele? Tudtak világrészüknek modern, mai embernek való gazdasági s társadalmi életformát adni? Meg tudták akadályozni legnagyobb szerencsétlenségüket, a világháborút? S van egy ötletük az új világ felépítéséhez, azon az egyen kívül, amely a világ újabb pusztulásához vezet? Mire mennek tudományukkal, filozófiájukkal, szociológiájukkal, könyveikkel, mi jogon nézték és nézik le még ma is Amerikát, mely sokkal reálisabban, okosabban, egészségesebben csinálta s csinálja a maga életét. És ezt a különbséget nem a háború okozta, ez az egészségesebb élet mindig jelen volt Amerikában, a háború véres folyója csak élesebben s megkülönböztetően elválasztotta a két világrészt — az egyik oldalon van az egyénszabadsága, az egyén nagyobb boldogulási lehetősége, a tiszta demokrácia, a militarizmus hiánya, a bürokrácia szerény szerepe, az állam sokkal kisebb beavatkozási tendenciája, a rohanó, vidám munka, az optimizmus, a technikai tökély, a sport, az egészséges élet, a kevés politika, másik oldalon az egyén függősége a rosszul kormányzott államoktól, a ki nem küszöbölhető társadalmi ellentétek, a még ma is fennálló előítéletek, a buta címek, a nyílt imperializmus, a militarista szellem harsogva a győzőnél, s fog vicsorítva lappangva a legyőzöttnél, az ímmel- ámmal végzett munka, a bürokrácia hatalma, a pesszimizmus, az agyonpolitizálás – s a nagyobb műveltség persze, a jobb reagálás finomabb dolgokra, de nem tudom, jól magyarázzuk-e a kultúrát, ha csak a több tudást, a nagyobb műveltséget, a több könyvet, a több filozófiát: szóval, az európai kultúrát értik alatta. Ezzel szemben az amerikai kultúra: a jobb életstandard, a természetes gondolkozás, nagyobb lelki egyszerűség, de több fizikai tisztaság, s egy modern élet rendkívül fejlett technikai felszerelése. (Hogy ipari, kereskedelmi, általában: üzleti kultúrájuk sokkal kitűnőbb, azt nem is kell említenem.)
A régi Európa méltóságán alulinak tartotta, hogy Amerikától tanuljon – nem is volt rá kíváncsi. A szegény kivándorlók nagy társaságán kívül aránylag kevesen nézték meg Amerikát, még kevesebben fedezték fel igazán, sem embereivel, sem intézményeivel, sem városaival, sem – ami a legfontosabb – szellemével nem foglalkoztak eléggé. Az amerikai szellemet a blöff, az üzlet, a reklám s a felszínesség valami keverékének tartották általában! Rossz patronok voltak forgalomban Amerikáról. New York merész új szépségéről senki sem adott nekünk fogalmat. Művészetét nemcsak lenézték, hanem fejlődésképtelennek is tartották. S ami a legfontosabb, szabad szelleméről, új ideálok utáni sóvárgásáról s az emberi fejlődésbe vetett naiv hitéről, ezen alapuló optimizmusáról csak akkor szerzett Európa tényleges meggyőződést, amikor az európai hatalmak egyik csoportja Amerikának ezt a szellemét (küzdelem a militarizmus, az autokrácia ellen) alaposan a maga javára használta ki, s a másik csoport nyögve, a saját bőrén tapasztalta a minden akadályt játszva leküzdő friss amerikai energiának erejét. A túlzott materializmussal vádolt Amerika önzetlen jóságát s gyors segítségre való készségét pedig akkor vették hálásan észre, mikor az európai nyomor enyhítésére sietett, s különösen az éhező gyermekek érdekében indított nagy s eredményes akciókat. A gyermek az első, a gyermek a jövő! Fájdalom, Európa gyermekeit Európa öregjei nevelik, s Isten őrizze a világot attól, hogy saját képükre formálják őket!
*
Visszajöttem Amerikából, magamhoz térve, felbátorodva attól a biztos tudattól, hogy van egy világrész, ahol minden téren a korlátlan lehetőség töri át az élet kemény kereteit. Igaz, tanúja voltam ott személyes tragédiáknak is, de rengeteg a jóindulatú, törekvő és sikeres ember. Érdekes a színház, ahol mintha minden most kezdődne.
Családommal Berlinbe költöztünk. A német színpad akkor kezdte új korszakát. Brahm komoly Ibsen-kultusza lejáróban volt. Reinhardt két színházban hozta színre nagy változatosságban mindig remekül kigondolt s keresztülvitt előadásait. Napokon, éjjeleken keresztül foglalkozott darabjaival. Ő nem az a fajta rendező volt, aki elmegy a próbára, s ami akkor ott eszébe jut, aszerint dirigálja a színészeket. Amit ő mondott, annak mindennek volt háttere, az összefüggött a szerző egész beleélésével – olyan volt, mint egy rendkívüli karmester. Shakespeare- ben úgy merült el, mintha a szerző a színház sötét hátteréből figyelte volna, mint elevenítik meg az ő fantáziájának csodálatos szüleményeit. Reinhard ton kívül nem láttam színházi rendezőt, talán az angol Gielgudot kivéve, aki annyira érezte volna, milyen fontossága van Shakespeare mellékalakjainak. Sok rendező minden figyelmét a címszereplők foglalják le, ebből áll elő sokszor az, hogy kitűnő egyes Shakespeare-szereplőket látunk, de a miliő, melyben a hős él, s ami cselekményeinek egyik mozgatója – élettelen. Például, a legtöbb Hamlet-előadásnál hiányzik az az izgatott, bűnös, perverz viszony, ami Hamlet anyja s új hitvese között támadt, és ami áthatja az egész dán királyi udvart. Ezt érzi Hamlet, és ez hajtja, ösztökéli arra, hogy kiderítse apja gyilkosát és bosszúját keresztülvigye. Ezt az igaziatmoszférát kell éreztetni, hogy a tragédia tökéletesen színpadra jusson, s ebben volt nagy Reinhardt. Ö azokat a motívumokat is átérezte és ki tudta hozni, amik a darabokban csak sejtetve voltak. De remek színpadi művészete nemcsak tragédiáknál mutatkozott, hanem akkor is, amikor vígjátékokhoz nyúlt. így lett a Szentivánéji álom egyik legszebb rendezése – sőt Goethe remek vígjátékát, a Clavigót is mintha ő fedezte volna fel újból a színpad számára. Milyen szép, tiszta színházi este volt ez, milyen léleküdítő élmény! Fantáziája később nagy látványosságok felé vitte – mintha a ránk szakadó világ tragikus eseményeinek akarta volna visszaadni színpadi vázlatát. De bizonyára a kor nagy veszteségei közé tartozik az is, hogy e kivételes művész nem tudta működését befejezni, kiteljesíteni, hanem megbéníott s örömtelen, alkotás nélküli életbe s korai halálba száműzték a kor rossz szellemei.
Reinhard thoz képest a többi berlini színigazgató másodlagos de mindig nívós színházat játszott. Köztük, barátunk, dr. Róbert Jenő szintén jó passzba jutott.
De az én színműírásom szünetelt, s ezt mindig hibának éreztem, s ösztökölt a nyugtalanság s a bennem rejlő ambíció. Most nem volt időm színdarabot írni, annak jó sorsát kivárni. Ahhoz más országban, más nyelvterületen kellett volna születnem, s ott beledolgozni magamat a színpad szép világába s azon a vonalon emelkedni, hogy elérhessem kiegyensúlyozását küzdelmes életemnek.
A német film felé kellett fordulnom – amely most jelentékeny kezdett lenni. Berlinben ismerkedtem meg Lubitsch-csal, s ez az ismeretség közvetlen barátsággá fejlődött úgyszólván az első pillanattól. Sajnos akkor, mint később is, és úgy Európában mint Amerikában, kevés filmvállalkozónak volt fogalma arról, hogy egy világra szóló találmány volt a kezükben, melyen át az írói látás és üzenet mindenhová eljuthat. Általában inkább az olcsó szórakozás s persze a jó üzlet lehetőségeit keresték.