Ma a Photoplay új számában érdekes – keserű cikket olvastam Maeterlincktől. Ó tavaly New Yorkban járt, s esete klasszikus abból a szempontból, hogy hogy jár egy finom költő és gondolkozó az amerikai fata morgana-világban.
Maeterlinck tavaly jött New Yorkba, ahol úgy is, mint belgát, úgy is, mint a Kék madár szerzőjét óriási fogadtatásban részesítették. Bevonulása a Fifth Avenue-n olyan volt, mint egy fejedelemé. A Kék madárból akkortájban csináltak operát, amelyet aMetropolitan adott elő. Az előadást követő bál, melyet New York legelőkelőbb társasága rendezett Maeterlinck tiszteletére, nevezetes eseménye volt a „high society”-nak*. Kicsit ugyan feltűnt, hogy nem Leblanc asszonnyal jött, akivel hosszú időn át élt együtt, s akinek könyveit ajánlotta – mindenki azt gondolta, Leblanc asszony a felesége. Maeterlinck egy egész fiatal nővel érkezett, aki még nem régen a Kék madár Myltyl szerepét játszotta, a költő beleszeretett, s elvette feleségül. Mivel a házasság szabályszerű, az amerikaiak, akik ilyen dolgokban rém érzékenyek (Gorkijt formálisan bojkottálták, s kiüldözték annak idején Amerikából) – most rövid gondolkozás után azt mondák, írás van róla, all right. És az ünneplések szakadatlanul tovább folytak.
Akkor kapott egy kis tust a dolog, midőn Maeterlinck belesodródva abba az üzleti áramlatba, melynek itt oly nehéz ellenállni, elfogadta egy impresszárió ajánlatát s felolvasásokra vállalkozott. Emelkedett, finom felolvasásokat akart tartani az ő szép, misztikus témáiból, melyekben a mindenség rejtélyeit kutatja, mint igazi nagy költő és gondolkozó — s az impresszárió a felolvasásokat úgy hirdette, hogy Maeterlinck prófétai angolsággal fog előadni. Maeterlinck azonban nem tud angolul, legalábbis nem olyan jól, hogy ezen a nyelven szabadon beszélhessen. S ebből baj lett.
Óriási közönség tódult az előadásra, s a költő angolul próbálta olvasni mondanivalóját. Azonban nem uralkodván a nyelven, a közönség egyszerűen nem értette, hogy mit beszél. Ebből nyugtalanság, zavar származott, a költő is ideges lett a furcsa szituációban, midőn sem ő maga nem értette jól, mit mond, sem a közönség nem tudta kivenni, miről van szó (what is the matter), s egy hirtelen fordulattal kiszabadulni akarván a súlyos helyzetből – franciául kezdett beszélni. Ezt meg pláne nem értették. Reklamálni kezdték a prófétai angolságot. Kellemetlen botrány lett — a felolvasások beszűntek, az impresszárió pörölttel maradt hasznáért, Maeterlinck ellenpört indított — szóval az ünnepség szép, tiszta vize zavaros lett. Ekkor jöttek a filmesek.
A filmesek, amint már megírtam, izgatottan keresik a bázist, melyre üzleteiket építhetik, s megállnak minden sikeres, jó hangzású név előtt — hátha abból csiholják ki a slágert. Senkit sem emlegettek annyit akkor Amerikában, mint Maeterlincket, nosza tehát az egyik nagy cég ajánlatot tett neki, írjon a részére filmdarabokat, s mivel az ő rögeszméjük az, hogy a filmdarab- írást még a legkitűnőbb költőnek is külön meg kell tanulni – leküldték Maeterlincket különvonaton kaliforniai stúdiójukba. A jó reklámanyagot a társaság kitűnően kihasználta, Maeterlinck utazásáról, a közbeeső városokban való fogadtatásáról megint hatalmas cikkek jelentek meg — azután ez is elmúlt, a riporterek más anyag után néztek – nem is tudták, mikor hajózott vissza Maeterlinck Európába szép fiatal nejével, éppoly csendben, mint amily zajjal megjelent Amerikában. írt azután néhány filmdarabot, melyek, úgy latszik, nem kerültek felvételre. Én biztos vagyok felőle, hogy százszor jobbak voltak, mint azok a stupiditások, amelyeket a filmesek feldolgoznak, hiszen Maeterlinck egy sora többet ér, mint a sablon filmírók egész életmunkája, s amellett Maeterlinck témái, előadásmódja, víziói, misztikus vonalvezetése, s az egész mély zengés, ami költészetét kíséri, filmre – persze nagyon finom filmre – kínálkozik, de talán éppen azért nem kellett, nem értették. Egy fő amerikai filmember, aki olvasta a kéziratokat, egyszerre csak egészen naivan ezt a kérdést intézte hozzám: „Mondja csak, igazán tehetséges ez a Maeterlinck?” Megnyugtattam.Ezek a történetek éppoly csemegék az amerikai művésztársaságokban, mint akár nálunk. Mert ebben a rengeteg városban is éppen azért, mert annyira szeretik az emberek a színházat s annyit foglalkoznak vele, igazgatókról, sztárokról, szerzőkről éppoly sok mindent tudnak, mint akár Párizsban vagy Bécsben és Pesten (Berlinben törődnek a legkevésbé a művészek privát dolgaival). Viruló szép pletyka van itt is jelen, de távolról sem oly rosszindulatú, csípősen ellenséges, mint nálunk. Hinnék-e, hogy e nagy színházi világban, s e bámulatos produkciótömegben a legjelentéktelenebb premier sikerét vagy bukását is számon tartják, s másnap mindent tudnak. A kontroll e téren annyira ki van fejlődve, hogy egy kitűnő színházi hetilapjuk, a Variety, minden héten hozza, hogy mely darabra mennyit vettek be, s milyenek a darab kilátásai. Mert ez a business, s ez a legelsősorban érdekli nemcsak a színházi embereket, hanem a közönséget is. Hogy a producer, színész, szerző „hány dollárt csinál”.