Tegnap délután Dohnányi első koncertjén voltunk az Aolian Hallban… Szürke délután, kedélytelen, csaknem üres nézőtér -magyarok jórészt-, az az érzésünk, hogy ez a nagyváros egész távol tartotta magát a dologtól, semmi különösebb reklám… s a pódiumon előlép a szikár, sápadt Dohnányi, fekete redingote-ban, amit itt már senki sem visel, magas fehér mellénnyel, inkább úgy néz ki, mint egy tanár, nem mint egy művész… Valami fájdalmas nyomás a szíven: mit keresel itt, isteni muzsikus, ez nem a neked való világ. Ide dobokkal és kürtökkel kell jönni, melyek előbb beharsonázzák a várost a neveddel, ide külsőségek kellenek, bozontos művészfejek, ágálás, komédiázás, giccses misztérium a nagy művész körül — legalábbis két press agent,* akik teleírják a lapokat sztorikkal rólad, míg feltámad a közönség érdeklődése, kegyébe fogad, mint zseniálist és érdekest, s ama két-három — nem több! — zongora- s hegedű-kedvence közé helyez, akiknek hangversenyére mindig zsúfolásig megtelnek a termek, míg a többi, bármily tehetséges művész, nem bírja áttörni a közöny vasfalat… Csábítja, húzza a világ művészeit New Yorkba a dollár – a legfinomabb lelkek és agy velők fetrengenek az arany istenségének oltára előtt, készen felnyitni agyukat és szívüket, de az istenség könyörtelen: hidegen néz áldozataira… Remények roppannak össze, ambíciók törnek le, vert hadseregek távoznák a harctérről, melyen könnyű sikert reméltek, a nagyváros hidegen örvénylik tovább elsüllyed álmok felett… S csak mindig az a két-három kedvenc marad: Kreisler, Rachmaninov…
Ezeket gondoltuk, míg Dohnányi zongorához ült, s a maga póz nélküli, személytelen módján, mely egyben mégiscsak az övé, s a legerősebben individuális – gyönyörű számait lejátszotta, nem gondolva arra, hogy Amerikának játszik, ahol talán külső hatás, művészi fejrázás s ilyen csacsiságok ajánlatosak volnának… Mint mindig, elmerülve muzsikájában, magának játszott Dohnányi, s a kiválasztottak érezték, hogy ők most megnyilatkozásnak tanúi, s ez briliáns s elbájoló. De nem tudták elhinni, hogy ilyen egyszerű formában jelentkező művészi kvalitás itt eredményre, sikerre számíthat… A kis közönség persze nagyon ünnepelte, s egy kövér jóhiszemű kereskedő, aki hazafias kötelességének tartja, hogy minden honfitárs hangversenyén ott legyen, s ott mindig csak tapsot hall, megelégedetten konstatálja: „minden művész nagyszerű, és mindegyiknek sikere van”.
El voltunk bájolva, s egyben szomorúak lettünk, féltettük Dohnányit… Még az éjjel azonban, pár órával a koncert után már örömteljes meglepetéssel olvastuk a New York Americanbun Max Smith cikkét, mely túláradó lelkesedéssel üdvözölte Dohnányit, s másnap reggel a többi újság is mind… Szégyelltem magam kishitűségemért nem Dohnányival, hanem – New Yorkkal szemben. Ami igazán jó, magasrendű és művészi – az ne féljen -, azt itt észreveszik! Ócska legenda, hogy egy művésznek itt a nívót le kell szállítani – ellenkezőleg, fel kell emelkednie tudása, tehetsége, s képessége legmagasabb fokára – akkor megkapja a megérdemelt sikert.
(ang.) sajtóügynök; aki a reklámot csinálja