Temérdek terv, érdeklődés, telefon, megbeszélés, film színház, kiadók – az mind fő, készül, mozog – az író itt, meg a legelvontabb is, az üzleti életnek szédítő forgatagába kerül bele, mely alól nehéz magát kivonnia. Szövevényes hálózat ez, mely másképp van szervezve, mint Európában. Egy egyszerű példa: az európai színháznál a színdarab rendes útja az, hogy elfogadjak a darabot, a szerepeket az állandó társulat tagjai közt kiosztják, s aztán előadják. Itt a dolog sokkal komplikáltabb. A darabhoz az ügynök vagy maga az író – az amerikai író összes üzleti ügyeit is maga intézi – keres először egy producert… Nem így van – először egy sztárt keres, kiváló színészt vagy színésznőt, s ketten keresnek egy producert, aki a darab színre hozatalának üzleti részét vállalja. A producer, aki nem minden esetben igazgató vagy tulajdonos, keres azután egy színházat, amelyet a darab előadására kibérel. De újabb komplikáció – mert a színháztulajdonos is részes az üzletben, a bevétel felet kapja tehát o is beleszól az új produkcióba. Mármost együtt vannak: a szerző, a sztár, a producer, a színháztulajdonos. Ekkor meg keresnek egy rendezőt, egy szcenáriómestert, s kiválogatják a megfelelő színészeket. Látnivaló: minden darab egy külön szervezet, különalakulat, nem mint Európában, ahol a kész stabil színház előad- ja a darabot; itt a darab köré vagy mondjuk helyesebben, a sztár köré építik a színházat. És ez mind rengeteg tárgyalás eredménye. melyet idegen daraboknál még az átdolgozó vagy a fordító közbejövetele is komplikál, úgyhogy a végén az egész ügyről olyan bonyolult és súlyos, terjedelmükre nézve is megdöbbentően nagy szerződéseket kötnek, melyeket tiszteletteljes bámulattal szemlél az ilyesmihez nem szokott európai szerző.
Az amerikai színházi módszernek sok előnye s nevezetes hátrányai vannak. Előnye, hogy minden darabra külön válogatja személyzetét, a lehető legjobb előadást képes produkálni. A jó előadás érdekében történik az is, hogy a darabot először vidéken próbálják ki, s néhány hétig ott játsszák – ezek az előadások tulajdonképpen nem mások, mint nyilvános próbák. A szöveget is módosítják – a szereplők játékát is csiszolják – úgyhogy a New York-i nagy premierre egy tökéletesen és biztosan álló előadást hoznak. Ez nagy fölényt jelent az izgatott, készületlen, véletleneken múló európai premierekkel szemben.
Hátránya a módszernek, hogy egy-egy ilyen produkció túlságos üzleti rizikót jelent, mivel csak arra az egy darabra építik a vállalkozást, s szedik össze a színészeket, s kötik a szerződéseket; ha a darab megbukik, nem lehet a régi repertoárból mással helyettesíteni, hanem a darabbal együtt felbukik az egész vállalkozás. Ez a körülmény tehát a színre kerülő darabokkal szemben rendkívüli óvatosságra inti a producereket – mindenáron olyan darabot szeretnének színre hozni, aminek mentői nagyobb kilátása van a sikerre – a közönséges üzleti sikerre és ez azt jelenti, hogy az összes Broadway-színházak becsukják kapuikat minden előtt, ami kétséges, ami új, ami merész, ami művészi – szóval, ami kockázatos.
Másik nagy hiba a sztárrendszer – az, hogy egy-egy híres színésznőt vagy színészt állítanak a darab központjába – nem kell külön hangsúlyoznom, mennyire rontja ez a művészi nívót -, hiszen ez a szisztéma éppen a legfinomabb darabokat szorítja ki az amerikai színpadokról – azokat, melyek nem egy-egy nagy szerep köré épülnek. A sztárrendszer az irodalmi darabok rovására megy azért is, mert az a néhány kivételes színész vagy színésznő óriási gázsit követel s ez a befektetés is rossz irányban befolyásolja a producert. Amellett én nagyon indokolatlannak találtam a fő színészek s színésznők ilyen túlságos kiemelését – s a többiek aránytalan lebecsülését -, mert épp a hírneves sztárok közt nagyon sok közepes tehetséget találtam.Szédítő, hogy mi folyik itt, micsoda üzleti visszaélés idegen darabokkal. A Tájfunt szőröstül-bőröstül eltulajdonította egy Nyitray nevű honfitársam, a Táncosnőt, a háborús állapot ürügye alatt éppen így ellopták, s ami még rosszabb, átdolgozták s elrontották, de különben is minden európai kartársam tele van panasszal, hogyan lopták meg s rabolták ki őket Amerikában. Nem annyira a színházak a hibásak, akik azt veszik, amit offerálnak* nekik – hanem a közvetítő ügynökségek. Ideje volna, hogy a tisztességes ügynökségek és az a nagy színházi közvélemény, mely New York-ban van, számon tartana, s esetről esetre megbélyegezné ezeket a szégyenletes tolvajlásokat, akkor talán az amerikai színház-bussiness e sötét fejezetével is végezni lehetne.