A Way Down East, Griffith** filmje, amit ma láttam, nagy haladás a film történetében. Végre egy becsületes, logikus színdarab nagyszerűen megcsinálva. Eléje kellene hívni minden hozzá nem értő filmigazgatót, rossz írót, ostoba szcenáriómestert, öntelt, stupid rendezőt, s megmutatni nekik: látjátok, így is lehet! Ez után a film után látja az ember – amit úgyis tud hogy micsoda példátlan élelmiszer-hamisítás folyik ezen a téren, micsoda durva ponyvát, szemetet, szamárságot dobnak a közönség elé, alacsony, hozza nem értő intelligenciák.
A Way Down East nem csúcspontja a filmnek, hanem első állomásának egyik jelentékeny eredménye. A darab: jó genre, életteljes alakok, sok szentimentalizmussal – mint egy Mariitt- regény. Ilyen színdarabokat, melyekben az erény jutalma és a
Út a boldogság felé című, 1920-ban
ajánlanak
Dávid Wark Griffith amerikai rendező készült filmje.
bűn büntetése ilyen könnyeztető naivsággal van feltüntetve, Seribe s Kotzebue írtak, de – szögezzük le gyorsan – a film már legalább itt tart! Nagy eredmény a ponyvafantáziák s dermesztő butaságok mellett, amit különben óriási tömegben produkál.
De a filmen ez a régi szentimentális történet is megvesztegető- en hat, mert a film panteista művészet, nemcsak emberek játszanak benne, hanem gyönyörű napsütéses völgyek, szelíd folyók, csillagos esték, szobák, tárgyak — az egész gazdag világ —, és mihelyt az emberi történet logikus s nem bántó, akkor ez a külső zengés, a nagy természet e hullámjátéka, mely lépten-nyomon rezonanciát ver fel a szívben – egész magasrendű művészetté nemesíti a filmet. Ha a Way Down Eastet a színpadon látnám ( íres, sikeres, ma is sokat játszott darab Amerikában), mint egy elavult fajta munka előtt, ajkbiggyesztve mennék el mellette, hatalmas, szép, új, lélekrázó mély dolgokra gondolva, melyekkel szemben ez a színdarab nem mond és nem jelent semmit. A filmen leigáz, leköti az érdeklődésemet, egy nagy élményt jelent a számomra, röviden: el vagyok ragadtatva tőle. Mit fog ez a gyerekcipőben járó új művészet még produkálni!
Persze, ma még a film nagy varázslója: a rendező, csaknem egyedül. Gnffith és Lubitsch értik a mesterségüket, nagyon tehetségesek, és éppen a műfajra hangolva kivételesen tehetségesek – tehát ami néha kevésbé sikerül, de mindig nívón van – a nívótlanok és tudatlanok nagy tömegével szemben. Azonban hamarosan eljön az idő, midőn a filmrendezés tudása általánosabb lesz, mikor éppen annyian fognak tudni valóban jó filmet rendezni, mint amennyien jó színdarab-, opera-, operett-előadásokat tudnak rendezni, vagy zenekarokat jól dirigálni. És akkor előtérbe lép majd, és a filmet végképp meg fogja váltani mai szégyenletes állapotából: az író. Kérlelhetetlenül e felé megy a fejlődés törvénye, rendre el fognak hullani a kontárok, akik ma uralják és ellepik ezt a területet: a jó rendező fog dirigálni – és az író lesz a sztár. Akik ma a mozik számára fércelik értéktelen darabjaikat s szcenárióikat, ki fognak maradni a sorból – mostani működésüket is csak a film páratlan gyors fejlődése menti – nem volt idő eltávolítani őket -, pedig képzeljük el, milyen volna az a könyvkiadás vagy az a színház, mely hasonló szellemi nívójú dolgokat merne közönsége elé adni. Miért a film tehát az, amely ezt a nívótlanságot tűri, mikor most már biztos, hogy színházzal, könyvvel egyenrangú művészetet jelent. A filmek kilencvenöt százaléka azért oly végtelenül buta, mert rossz írók írják. S a filmgyárak azért akceptálják ezeket a lehetetlen darabokat, mert egyrészt nagyon keveset tartanak a közönség intelligenciájáról, másrészt az ő ítélőképességük es intelligenciájuk is nagyon alacsony – a mai nemzedék, mely a film körül mozog, a legjobb esetben csak üzletileg erre a pályára sodort ember – különben egy egész „idegenlégió” -, mindenfele más foglalkozásból, máshol szenvedett hajótörésekből idetévedt emberek, akik közül néhányan nagyon sok természetes éssze rendelkeznek, s üzletileg kitűnő eredményeket értek el, de sejtelmük sincs arról, hogy művészileg mit jelent és mit jelenthet az ami a kezükben van. Természetesen kivételt teszek azokkal, akik újabban kerültek a nagy amerikai filmek művészeti vezető pozícióiba, s akik – mint nyilatkozataikból itt-ott olvastam – tudatában vannak a film művészi jelentőségének és az igazi jó író
szerepének a filmművészetben. . ,
De még ők is tévednek; nagy részük ugyanis azt hiszi, elég, ha kitűnő írókkal lépnek összeköttetésbe, s tőlük részint témákat vesznek, részint felkérik őket, hogy lehetőleg részletes szcenánokat írjanak. A témavásárlás nem jelent semmit – a téma maga még nem a darab. Milyen volna az a könyv vagy az a színdarab, amit a szerző csak elmond a színháznak vagy a kiadónak, s az aztán megíratja valamely alantas alkalmazottjával. Pedig a filmgyáraknál éppen az a módszer. Megveszik a szüzsét – legjobb esetben egy vázlatot készíttetnek róla -, s azt odaadjak valamelyik szcenárióírójuknak, olcsó munkabérért dolgozó nőknek leginkább, akik a legragyogóbb szüzsét is okvetlen tönkreteszik, egyszerűen azért – mert nem írók. Éppen az a legfontosabb valami hiányzik belőlük, ami a művészt művésszé teszi: a tehetség. Tehát összefabrikálnak valamit, ami okvetlen rossz, s amin aztán keveset segíthet a technikában járatos rendező vagy operatőr – mert ez túlmegy a képességein. Rá lehetne bízni egy Ibsen-szüzsét a rendezőre és világosítóra vagy a díszlettervezőre, hogy abból egy jó Ibsen-darabot csináljanak? A filmek folyton ezt a lehetetlenséget erőszakolják.