Tegnap nagy szilveszterest F. doktoréknál. Sajátságos, hogy ez a fajta társaság, ez az intellektuel réteg, mennyire ugyanaz az egész világon – Budapesten, Berlinben, Párizsban, Londonban és New Yorkban. Érdeklődő asszonyok, fáradt, kicsit cinikus férfiak- általános tájékozottság színházi és irodalmi dolgokban de ha egy kicsit elfeledkezem magamról, bátran azt gondolhatom, hogy Pesten vagyok a Lipótvárosban. Csak sokkal több naivság, kedély és kedvesség van az emberekben.
Új év van tehát. Ez itt többet jelent, mert nincs az a minden mindegy hangulat, mint odaát, nincs az a pesszimisztikus nézése a jövő esztendőnek – hanem tele van az ember potenciális várakozással. Mindent lehet csinálni – ez az érzésem – sőt mindent újra lehet kezdeni s jobban kell csinálni, mint azelőtt. Az energia, mely az embereket itt a dollár utáni szaladásra készteti, áttranszformálható jó és mély dolgozásra. Bár kétségtelen, hogy sehol olyan erősen ellentétben nem áll a művészi meggyőződés és a pénz problémája, mint Amerikában.
Ezt én mindig „Munkácsy-problémá”-nak nevezem s nagyon sokat gondolkozom felőle. Ha Munkácsy kedvére élhetett és festhetett volna, akkor zsánert és tájképet csinált volna, melyekben kora legelső festője volt, de felesége és kiadója unszolására s életkörülményei kényszere alatt – nagy palotájának, nagyarányú külső élete költségeinek fedezésére, panorámás képeket, s gazdag amerikaiak részére giccseket kellett festenie, s attól, hogy a nem kedve szerint való munkát végezte, lett nyugtalan, bomlott meg az élete. Amerikában ez a probléma súlyos kényszerrel áll az ember elé – ez a siker országa, itt nincs az, hogy egy irányzat kivárja, kiverekszi a maga igazát, itt nem hagyják érni s erjedni a talentumot, itt kényszerítik a gyors termelésre – itt nincsenek az ifjúságnak azok az elveszettnek hitt tíz évei, mikor nyomorban, szegénységben, látszólagos munkátlanságban szülöttségben érik s erjed a talaj későbbi szép művészi alkotások számára. Itt a művész nem tudja honnan venni ezt a tíz évet – nem ér rá muszáj neki rögtön érvényesülni, azaz belső fejlődése teljességét ki nem várva a napi keresletnek, az akkori divatnak dolgozni – szóval öngyilkosságot követni el az egzisztencia kedvéért.
De ez már a művészet s az élet nagy, legnagyobb kérdéséit
érinti Meggyőződésem, hogy a művészetnek jobb talaja van a beteg és romlott társadalmakban, mint az egészségesben. A művészet gyönyörű, mérges növény, amely rothadt talajban tenyészik a legjobban, a művészet társadalmi igazságtalanságok, elnyomások és romlottságok, feszült és fülledt atmoszférák gyümölcse; nem véletlen, hogy ahol az elnyomás a legnagyobb súllyal nehezedett a lelkekre: Oroszország adta a világ legnagyobb íróit, s hogy a nemzeti katasztrófák előtt s után virágzottak mindenütt legjobban a művészetek, s talán a festészet azért nem éri el soha többé virágzásának azt a fokát, melyben a középkorban állott, mert azok a mély társadalmi betegségek már nem állhatnak még egyszer elő, s nem véletlen, hogy a világháború előtti ötven évnek katasztrofális nyomása alatt támadtak azok a sötét géniuszok – Ibsen, Strindberg, Flaubert, Maupassant, Dosztojevszkij kiknek nyugtalanító munkai 1_ fejezői voltak az egészségtelen és nyugtalan kornak, melyben létrejöttek… Amerika túl egészséges ahhoz, hogy ilyen költészete lehessen.