Mikor gyerek voltam, bő fantáziával, amely a csillagokig repül, sokat képzelődtem mindenféle dologról – életről – nőről- tengerről – sikerről – városról… S talán azért lett később oly szomorú az életem, mert a valóság mindig rideg, s szegényes volt a régi fantáziához képest – minden alatta maradt annak amit vártam nem is érhette el, mert most látom, azok a gyerekkori fantáziák a népmese csodás elemeiből szövődtek. Emlékszem, mily csalódás volt nekem – mikor mint falusi gyerek Budapestre kerültem – a város. Hát ez az egész? – gondoltam csüggedten és csalódva – ez a nagyváros? Nem ilyennek képzeltem… S épp- ily csalódás volt a részemre Berlin – sőt London is… Tudtam a nagyságát, de nem éreztem a monumentalitását. Nekem a Városról egész más képzeteim voltak. S emlékszem, mily rendkívül le voltam sújtva, mikor egyszer Londonból Párizsba jöttem – este érkeztem meg, s London forgalma s fénye még a fülemben s szememben volt – egész kétségbeestem Párizs szegényes ej]éli életén: „Micsoda sötét mezővárosba jutottam!” – kiáltottam fel komikus kétségbeeséssel. ,
New York az első város, amely nemcsak kielégítette, hanem felülhaladta a fantáziámat. New York: A Város. Nem lehet valami zsúfoltabbat, hatalmasabbat – modernebbet elképzelni. New York-ot a mai ember építette, a mai méreteknek felel meg
– a ma liheg benne, a ma nyújtja épületormait az ég felé… Azt lehetne képzelni, hogy akik ezeket a harsány épülettömböket felröpítették a levegőbe, akik ezeket a vonalakat és síkokat belerajzolták a térbe, azok semmiféle más építőstílust nem ismertek – ezért tudtak annyira bátrak, modernek, maiak lenni. Ezt a gyökeres szakítást a múlttal még csak azoknál lehet megtalálni, akik az új után való elszánt lihegésben befogták szemeiket s füleiket, s új képeket vizionáltak maguk elé; a kubistáknál. És valóban, első impresszióm New Yorkról az, hogy kubista város.
De nem erőszakoltan új. Tudjuk fejlődésének törvényeit. Adva volt egy keskeny, sziklás földsáv, egy óriási mértékben növekedő, s rendkívüli üzleti forgalmú kikötőváros részére. A város nem terjeszkedhetett széjjel, tehát magasságba kellett mennie; ebből támadt építészeti stílusa, mely – ha mindenáron a múltból akarunk hozzá hasonlatot keresni – egy új, friss gótikának felel meg leginkább.
Csodaszép. Nem tudom, honnan eredt az európai legenda, hogy New York csúnya. Csak azok láthatták csúnyának, akiknek az új művészet sem festésben, sem zenében, sem építészetben nem jelent semmit… Igaz, festőnek, írónak, zenésznek könnyebb dolga van, ha korát, mai érzéseit akarja kifejezni – támadtak tehetségek, akik heroikusán tudtak szakítani a múlttal -, de az építésznek – különösen Európában – nagyon nehéz új fantáziát megvalósítani. Az európai város köveiben egész múltja le van rakva – az egymás után következő korok mind nyomot hagytak építészetén, melyhez egy gyáva, habozó s tehetségtelen modernség csatlakozik. Nem is lehet ez az építkezés elhatározottan és frissen modern, mert rikító kontrasztot alkotna a többi régi épület mellett, tehát opportunus, alkalmazkodó, tehát nem teljes lelkiekből csinált – nem igazán mai -, nem fejezi ki korát – nem szép. New York új építészete azonban hatalmas és szép, mert tiszta egységes stílusú, s mai fantáziánk, álmaink, elképzeléseink öltenek benne testet. New York az új építőművészet szempontjából annyit jelent, s éppoly szép – mint Velence a régi művészet szempontjából… S ezt az új stílust éppúgy tanítani fogják az iskolákban, mint a régi építészeti stílusokat.