Kora reggel indultunk útnak. Míg a hoteltől a vasútig vitt a kocsi, a hűvös, télies hidegben a nagy elhatározások frissességét éreztem. Amerikába utazni békében is kisebb arányú vállalkozás volt — nekünk Amerika oly messze van, s aránylag oly keveset tudunk róla. Most, igaz, minden európai Amerika után vágyik – jobban mondva: egy ország után vágyik, ahol nyugton hagyják, ahol az életlehetőségek szabadok, egy ország után, mely nincs megnyomorodva, kiéhezve, agyonkínozva, mint Európa majd minden országa, röviden egy olyan terület után, melynek földjén nem gázolt át a mocskos szörnyeteg: a háború. Három hónapig szándékszom Amerikában maradni.
Hollandia felé megyünk, a német vonaton rendesen, kényelmesen utaztunk Amszterdamig. Csak a két határrevízió volt utálatos. Mint nagy betegségek után bizonyos utóbajok, úgy maradtak fel a háborúból ezek a macerálások, vizsgálatok, céltalan kutatások. A háború megdöglött, mint egy agyonvert polip, de csápjai és szervei még élnek, s automatikusan mozognak tovább, szívják, bántják az embereket, nem engedik ki a szabad életbe. Ezek a revíziók figyelmeztetik az embert, hogy még mindig nem szabad lény, hanem csordába terelhető „anyag”, mely fölött nehéz hatalmak rendelkeznek, még azután is, miután e hatalmak ostobasága végérvényesen kiderült…
’ Az utazás különben – a nagy cél felé menés tudata – kellemes. Csak itt-ott hasít belénk a fájdalom. Nehéz ám egy olyan kétéves kis lénytől hónapszámra elmenni. Harmatos frissességét, madár- szerű pipiskélő hangját, végtelen báját nélkülözni. Olyan kevés igazán jó dolog van az életben, s íme, a legjobbtól, a legkedvesebbtől, egy kisgyermektől elmegy az ember, ha a kíváncsiság, s az érdek hajtja.