Pénteken estefelé elindulok az Otthonba, az utcán mondja Erényi Nándor, hogy a proletárdiktatúra összeomlott… Ojelen volt az utolsó ülésen. Kun Béla sírt, mikor bejelentette, s átkozta a proletariátust, mely nem volt eléggé fejlett.
A tegnapelőtti tragikus nap volt; bevonultak a románok.
Andrássy úti erkélyünkről néztük, s az volt az érzésem, hogy más fajbeli férfiak erőszakot követnek el a városon. Rémes nap volt, bár sokszor azt hiszem, hogy már mindenen túl vagyok. Viszont most láttam először, hogy a hadsereg mégis egyfajta erőnek az exponense, s fejlődésének, de egyszersmind vesztének is a fő tényezője.
Nemrég Szegő egy kis olasz szigetet említett, a dalmát partokon. Oda kellene mennünk néhány esztendőre: kertészkedni, s megírni az igazi nagy műveket…
A Károlyi-kormány alatt a Nemzeti Színház műsorra tűzte Az igazi hőst, de a darab nem került előadásra. A kommunizmus kezdetén újból kitűzték, de a rendszer minden volt, csak nem pacifista, s levették a műsorról.
Most a nagy reakció jön, előbb a román majd a biztos fehérterror.
Felmentem az útlevélosztályra, mely utolsó óráit élte. Azon helyben rögtön megkaptam az útlevelünket. Lakásunkat, szép könyvtáramat, irataimat, képeimet egy rokonunk őrizetére bíztuk. Pénzem nem volt, de a másnapi dunai hajóval négyen – feleségem édesanyjával és kisfiúnkkal – elindultunk Bécs felé. Ott viszonylag rend volt – szocialista köztársaság. Játszottak a színházak, tele voltak a kávéházak. Az első éjszakán egy kis hotelben kaptunk szállást, másnap ügynökömnél szűkösen elhelyezkedtünk, aki átsegített az első nehéz napokon. így Bécsből Münchenbe mehettünk, otthagytam a családot, s én Berlinbe utaztam.
Berlin! Elővettem régi telefonkönyvemet. Sok barátot nem találtam, roppant megváltozott minden. De Róbert Jenő, aki annak idején előadta Biró Lajossal írt darabunkat, A cárnőt, ott volt, úgy mint egy régi ismerősöm, Somló a filmvállalkozó.
S még többen. Örültünk egymásnak!
Nos, régi szép színdarabírói magas pálya! Egyelőre, fillér nélkül állva, búcsút kellett tőle venni. S mindig tévedése volt életemnek, mikor búcsút mondtam a színháznak, s a film útjára tévedtem.
Németországban iszonyú infláció volt, reggeltől estig óriásit esett a márka. Sok milliókban számították a legszerényebb élelmiszereket. Akkor egy amerikai színházi ügynök potom áron, de dollárban, összevásárolta sikeres darabok filmjogait.így A cárnő filmjogát is megvette nevetséges dollárösszegért, ami azonban akkor ott komoly pénzt jelentett. Ez az ügynök hívott New Yorkba, hogy ismerjem meg végre az amerikai színházi életet. Feleségemmel elhatároztuk, hogy átmegyünk. Kisfiúnkat nagyanyja őrizetére bíztuk weimari barátainknál.