Ma reggel az ágyban a régi világon tűnődtem… Nem volt jó, hiszen legbánatosabb éveim voltak. De elutazhattam akadály nélkül a Riviérára; kék tengerbe, kék égbe nézni, nyugodni, szívni a levegőt, elkeseredni, eloszlani könnyű hullámzásba. Megbeszéltem Rasch Andorral, s Velencén, Rómán keresztül, lementünk Nápolyba… Igaz, hogy nem éreztem jól magamat, de ez benső szerencsétlenség, minden külső körülmény megvolt hozzá, hogy a polgár kitűnően éljen a világban. S mindennek a polgár butasága vetett véget, aki hagyta, hogy nála nagyobb ostobák ad absurdum vigyék a dolgokat. Nem lehet négy évig háborút viselni, minden józan ész ellenére fegyverben tartani, vágóhídra vinni az embereket, anélkül, hogy egy napon ezek a milliók meg ne dörzsöljék a kezüket: lássuk csak, miféle jogon követik ezt el ellenünk, mi jogon rendelkeznek, amikor mi vagyunk többségben, s mi vagyunk az erősebbek – s szétrúgnak bennünket. Mindig csodálkozom, hogy akadnak rendőrök – szegény emberek -, akik a gazdagok palotáit, jólétét, életét őrzik. Az egész uralom, egyik osztályé a másik felett, igazságtalan és embertelen, össze kell roskadnia.
Naplók, életrajzi töredékek