Szépen lehetne a világot berendezni s a bolseviki ábránd, amit minap olvastam, igazán afelé mutat. Meg kellene valósítani, hogy mindenki lakást, élelmet, ruházatot stb., kapjon az államtól s ezenfelül fizetést, s ezért bizonyos munkamennyiséget kellene teljesítenie – amely az emberi közösség szükségleteit elégítené ki elsősorban – a legnyomasztóbb terhet, a holnap gondját venné le róla, s a nyomorúságtól, az éhezéstől s az öregségtől való félelmet szüntetné meg, mert az állam még betegség és munkaképtelenség esetén is gondoskodna róla. Oly egyenletes szép termelést, bölcs berendezést lehetne elérni azon a pénzen, amit most mohó vállalkozók összeharácsolnak, s ami háborús előkészületre, egy uralkodó osztály s militarizmus fenntartására megy. Átváltozik-e vajon valamikor a világkép abba az irányba, ami általános emberi nyugalmat s békét és jólétet eredményezne — vagy benne maradunk-e abban a régi történelem által fertőzött légkörben, aminek egy előttünk elrohanó katonákkal teletömött hosszú vonat a vészjele – mely gyilkolásba s halálba
visz? .
Mit érek vele, hogy szép a darabom, ha nem tudom eljuttatniaz emberekhez? Az igazi hős fiókomban pihen. Fontos, jelentékeny darabnak tartom. Svájcban Danegger sajnálattal jelentette, hogy bármily kitűnő, a színház egy ilyen erős pacifista darabot nem ad elő. Néhány színházi barátomnak is megmutattam, ijedten súgták – rejtsd el, mert bajba kerülsz! Mentői erősebb a darabbal szemben az ellenzés, engem annál kevésbé érint.