Tegnap – legalábbis ideiglenesen – megszűnt Az Est. A szerkesztőségben összegyűltünk, s Miklós Andor rövid beszédet mondott, a gépírókisasszonyok sírtak. A sajtó általában megérdemelt sorsára jutott, ezt a ringyó népséget elsöpörte az özönvíz. Mert itt az utóbbi időben már igazán csak a pénzérdek, vagy a kiadói, esetleg szerkesztői önkény dolgozott. Az Est azonban egy tehetséges és nálunk példátlan méretű, hatalmas vállalkozás volt, amely egy-két ember okos energiájából hallatlan hatalomra emelkedett, s ha másban nem, némi tisztességben és az írni- olvasni tudás terjesztésében határozott érdemeket szerzett. Érdekes regény egy ilyen kapitalista napilap megszületése (önzetlen újságírói érdek), felemelkedése, uralma – túltengő uralma – és ami ezzel a bankvilágban, színházakban, irodalomban, társadalomban összefügg. A Miklós-törzsasztal az Abbáziában, a tűrhetetlen hatalom és szemtelenkedés – és aztán a letörés.
S Miklós józan, okos és jólelkű ember, zolai tehetség kellene ennek megírásához.Tegnap este a Budai Színkörben, egy közepes, vidéki előadásban láttam ismét A hálás utókort. A darab igazán minden alakjában érdekes, s ma már patina borítja, mely egyben konzerválja is. Gondolkoztam, miért nem maradtam meg azon az úton, amelyen elindultam… Nem volt önérzetem, önbizalmam. Nagy hiba. Minden munkámat rossznak gondoltam, s nem éreztem magam elég tehetségesnek. Rendíthetetlenül kell hinniök önmagukban a fiatal embereknek, különben letérnek az útról. Én engedtem magam félrevezettetni a pesti széplelkektől és álhírlapíróktól, akiknél – most látom – mégiscsak különb voltam. De ezek a senkik imponáltak nekem! Esztétikai szempontjaikkal, félműveltségükkel és azzal, hogy csak a sikerrel törődtek… Kishitűségem eredménye volt, hogy iszonyúan féltem visszasüllyedni a szegénységbe, a hivatalnoki sorba, amelyből éppen hogy kikószáltam… S később? Meggyőződéseim egyre erőtlenebbekké lettek – sok szempontból -, s felülről tudtam nézni a tényeket, s – bár nagyfokú belső moralitást érzek magamban – rájöttem, milyen nehéz a tiszta igazságot kihámozni. Minden rendszerben látunk egy csomó igazságtalanságot és becstelenséget, s törekvéseink olyan hiábavalók, magával a komisz anyaggal szemben, amiből alkotva vagyunk. S így jut el az ember egyrészt a technikai munkáig, másrészt a lelki anarchiáig… Most ugyan más idők járnak, s olyan embereket látok magam körül, akikben valóban sziklaszilárd a meggyőződés, de a háború előtti fülledt világban erre nem volt példa, s ez a céltalanság és romlottság mérgezhette meg az irodalmat is.