Tegnap hajnalban meghalt Ady Endre, kétségkívül e kor legnagyobb költője. Magyarországon kívül még alig ismerik – költő- fenoméneket lefordítani rendkívül nehéz -, de majd eljön az ideje, mikor megtudják, ki volt ez a magyar géniusz. A szellem túlél mindent, ez a legnagyobb értéke egy nyelvnek, egy nemzetnek. .. Én kora reggel kaptam a telefonhírt Hatványtól, aznap vezércikket kellett írnom az Az Estnek.
Tíz perc múlva jelentkezett a főszerkesztő, Miklós Andor – telefonon szoktuk megbeszélni, miről szóljon a rövid vezércikk, amit én aztán fél óra alatt megírtam, s bevittem a szerkesztőségbe, és egy órakor a rendkívül elterjedt lap már az utcán volt, a megbeszélt vezércikkel. A főszerkesztő, a kereskedelmi miniszter egy újabb helytelen intézkedését akarta’ a cikkben szóvá tenni… Néhány pillanatnyi szünet után kijelentettem, hogy én most másról nem tudnék írni, mint Ady haláláról… Miklós ezt nem tartotta vezércikkanyagnak… „Hát akkor írjon helyettem másvalaki – mondtam én teljesen képtelen vagyok egyébre gondolni.” Letettük a kagylót. Negyedóra múlva visszahívott Miklós: „Rendben van, félóra múlva, kérem, hozza be Adyról a vezércikket” – mondta. így történt.
Elgondolkoztam Adyn. Tíz, tizenkét évvel ezelőtt ismertem meg – akkor a „Három holló” nevezetű kocsmába járt – én akkor kezdő író voltam, első darabomat A nagy fejedelmet adták a Tháliában – ő Párizsban hallott nagy sikeréről. Csendben üldögéltem mellette esténként, mert akkortájban úgy meg voltam hatva az íróktól, s annyira tiszteltem őket, hogy társaságukban szerénységből nem szóltam egész hosszú éjszakákon keresztül. .. Ijedt arcom azonban feltűnt Adynak – jóba voltunk, noha különösebb barátság nem fejlődött ki köztünk. Azt kell mondanom, igazi egyéniségét nem láttam – a belső tűz, mely benne lakott, így társaságban nem árulta el magát — nem voltak őszinte kitárásai – megható beszédei – rajta keresztül nem lehetett elérni a látomásaihoz – biztos, hogy csak egészen magába maradva, láza s teremtése szent perceiben volt őszinte, s tudta adni magát. Különben szatirikus, gyűlölködős, pletykás volt — beszéd közben mindig valami gonosz ötletet élezett ki valaki ellen. Nem lehetett vele benső, jó barátságban lenni, csak egy ember volt igazi jó barátja, egy Szűcs nevű félbolond svindler, nagyváradi újságíró, aki itt Pesten a titkárja lett egy fél esztendeig – de később evvel is összeveszett.
Hatvány sem bírta vele a természetes viszonyt. Később, mikor már Csúcsán lakott – néha Pestre jött mindenféle vidéki nők társaságában, akik a felesége rokonai voltak…
Emlékszem, mikor megházasodott, három-négy nappal rá meglátogattuk Hatvanyval a „Fehér ló” szállodában. Furcsa, rendetlen szobában laktak, a szoba tele volt üres söröspalackokkal. Rendkívüliségét azonban feje okvetlen elárulta. Barna cigányfeje volt, fényes fekete haja, csodálatos mély tüzű szemei homályosak voltak. Hangja sohasem volt jó, később már alig tudott beszélni. Tegnap nagy meghatottságot éreztem halálán. Csak negyvenegy éves, befejezett pálya után áll, gyönyörű hét verseskönyve egész életeredményt ad. Mintha csak költészetének – és furcsa ezt mondani – hazájának – élt volna ez a csodálatos, nyugtalan, kalandozó, örömet kergető, s mindig keserűséget találó szerencsétlen magyar zseni – holott ő egészen mást akart bizonyosan. Petőfi óta legnagyobb versírója Magyarországnak, s ma legnagyobb költője a világnak… Felszívta a magyar homok… Nem tudok róla világos képet adni.