Tegnapelőtt, csütörtökön, megérkezve New Yorkba telefonálok Molnárnak, hogy együtt vacsorázzunk. László doktor a telefonnál, hogy valami borzasztó történt. Wanda múlt éjjel meghalt Délben fedezték fel, ágyában halva találta a szobalány. Fiatal, negyvenéves, kedves, jóindulatú teremtés volt – valaki olyan, mint akit Molnár kreált volna, egy szerep az Üvegcipőből vagy egy nő a Zöld huszárból Mindenesetre az évek folyamán teljesen úgy alakította, ahogy akarta s elképzelte ezt a kedves passzív, szomorú lényt. Ma délelőtt már el is temettük. Mindez olyan rettenetesen valószínűtlen. Mint amikor egy bábu eltörik. Lehetséges így egyszerűen kimenni az életből? Molnár nagyon szenved,’ de úgy, mint egy gyerek: állandóan sír. Vele együtt volt felesége, Lili* is. Különös, érdekes viszonylat. Molnár mindig azt kiabálta, nem hagy végrendeletet, ne örüljön senki az öröklésnek. No, most már az egyik „örökös” meghalt. Úgy hiszem, nagy ördögi önzésében s erős egojával Molnár túl fogja tenni magát rajta, mert hiszen mindenáron és mindenek felett felül akar maradni, s maradjon is. …
Érdekes volt Incze reakciója, amikor közöltem vele a hírt pár percnyi küzdés után elűzte magától – ne beszéljünk róla minden kellemetlenséget az életből. Darabról s a lapról beszélt tovább, mintha mi sem történt volna.