Milyen sablonszerűén írják figuráikat a regény- s darabírók. Például a rossz ember külső kifejezésében is mutatja a gonoszságot. Rideg. Agresszív. Pedig a legérdekesebb figura a szentimentális gonosz (Molnár), aki most egész nap sír Wanda után, de sajnálta tőle az ételt, s nem vett neki semmit, még akkor sem, amikor év-év után hatalmasakat keresett. S aki most sírva említi, hogy Darvas végrendeletet csinált a Wanda javára, s Mayer-né a lányának fogadta — ő viszont egész életében bizonytalanságban tartotta, s ezzel tette rabszolgájává. Általában, ha Molnárról (kinek írásai közül, szerintem, csak a Zöld huszár remekmű) életrajzot írnának, akkor milyen komplikált pszichológiai és érzelmi hátteret festenének a Darvas-Wanda afférból – lányairól s unokáiról – pedig a tény milyen egyszerű. Pénzféltés elsősorban, kiegyezés egy kisebb járadékban Lilivel, mintha elvált volna, s ezen belül egy üzletbarátságban maradni vele. Talán a Swift szerelmi esetei is egyszerűbbek, mint ahogy az életrajzírók csinálják, belekomplikálva saját érzelmi életüket, mint például Stefan Zweig a Marié Antoinette-be.
Naplók, életrajzi töredékek