Miután lelkileg teljesen letörtem Hollywoodban, gyámoltalan es öreg lettem, sírós, s a reményem eltűnt, hogy kimászhatok a siralmas helyzetből – egy reggel sürgönyt kapok, hogy augusztus 6-ra rezervacióm van a „Queen Elisabeth”-re. Ez olyan boldogságérzéssel töltött el, hogy elhatároztam az utazást, minden bizonytalanságával s rizikójával. Féltem útra kelni – féltem Európától – mindentől. Ronda tárgyalások után ronda filmem-erekkel, akik kihasználva helyzetemet, csúnyán cserbenhagytak, s meleg búcsú után Tomitól, elindultam. Utam remek volt biztonságérzetem visszatért, de megint megingott, amikor a hajójegyet kifizettem, s csak valami 400 dollárom maradt. Remek hajon először éreztem, hogy a hajó nagy, s a tenger kicsi. Idegességem nyomasztó volt – út a bizonytalanságba… Vonat. Párizs. Ereztem remek atmoszféráját, s hogy mindenki a világon békét akar – csak néhány elszánt mániákus gazember mesterkedése az akadály. A hajón az asztalunknál öt amerikai nő ült, akik a londoni elmegyógyászati kongresszusra utaztak. Mond-tam nekik, először is azt vessék fel, hogy a nemzetek vezetőinek s politikusainak elmeállapotát vizsgálják meg, s akin a háborús mamat észlelik, azt rögtön izolálják. Hindu ember a hajón, aki azt mondja: India csendesen és rendesen kezd fejlődni, s az angolok fenyegetése, hogy távozásukkal vérengzés fog kitörni nem igaz.
Naplók, életrajzi töredékek