Egy hete Santa Barbarában. Előbb nagy összeomlás – aztán lassan kezdek lábra állni – a dolog nem megy siránkozással -nem lehet elbújni a gondok elől – szembe kell nézni velük, s felvenni a harcot, ami más nagy bajokhoz képest nem is olyan jelentékeny, de én majdnem rámentem.
Tegnapelőtt hason feküdtem a tengerben, s nem vettem észre, hogy a víz befelé sodor; mikor lábra akartam állni, nem volt talaj a lábam alatt, a part távol volt, azt hittem, nem tudom elérni. Pánik. De aztán kiúsztam, vadul dobogó szívvel s reszkető térdekkel. Miken múlik az élet!
Ez volna a helyzetem is. A part kissé távol van, eltávolodott, de ki kell úszni.
A gond beleeszi magát az ember agyába, s lefoglal benne mindent, percig sem lesz szabad a fej – különösen éjjel – ez mind pánik a gyerekkorból, s az érzés, hogy el vagyok veszve idegenben, s csak véletlen, ha sikerül valami. De ez csak a gyávaság visszfénye. Hiszen nem lehet véletlen, ha 62 évig sikerült valahogy.
Hollywood, hat év – mi volt belőle? Elfolyt – semmivé lett. Mert — nagy tanulság! — nem az éveket, hanem az órákat, a perceket kell számon tartani! Ez az élet!