Az embereket eltávolították azoktól a törvényektől, amelyek forrásai az életnek. Vannak helyek, ahol meg lehet ezeket a törvényeket valósítani. Milyen szép volna a közös, jó élet!
Az élet nem jut kifejezéshez. Pedig az a fontos, hogy kifejezéshez jusson.
Mert, hogy az emberrel mindennap mi történik, azt nem tudja senki, és az a legérdekesebb. A legszebb élet volna tulajdonképpen megvizsgálni, hogy az emberek mit csinálnak, hogy élnek, és azt emlékbe fogalmazni.
Tudod, az író fajtájú emberek általában szeretnék, hogy az emberiség egyforma volna. Nem kedvelik azt a temérdek zivatart és zajt.
Az emberbe beleragad a ki nem fejtett beszéd.
Ebben az egyszerű kis szobában, teljesen egyedül vagyok, de teli vagyok önmagámmal. Mikor kinyílik az ajtó, nézem, hogy talán én jövök be.
Az ember azt hiszi, hogy megértett valamit az életből, de igazán nem értett meg semmit. Semmit igazán, csak azt, amit a saját fantáziájából kitalál. Csupa rejtély az egész élet, és úgy fogják fel az emberek, mint a valóságot.
Haza szeretnék menni már. Hogy hol van a haza? Magyarország, igen, a főváros.
Szeretnék felülni egy repülőgépre és kirepülni. Hát, például Magyarországra, a fővárosba. Ott töltöttem a fiatalságomat, otthon érzem ott magam. Elhatároztam, hogy vissza fogok térni eredeti honomba. Sokszor megcsóválom a fejemet és azt mondom — „Te vén szamár, mit keresel itt? Nem jobb neked otthon Budapesten?” Sok rési barátom van azok közt, akik ott laknak. Akkor ott nagyon kellemes társaság gyűlt össze, és nekem szerepem vo – én voltam egyike a legérdekesebb íroknak.