Érdekes és különös, hogyan semmisülnek meg s hallgatnak el legjobb témáim, darabjaim. Lassúk csak. A Tájfun után megírtam A Prófétát, mely a legnagyobb témám, hogyan lesz egy hamiskártyásból igazi próféta. Színre került Budapesten, megbukott. Londonban Beerbohm Tree játszotta, megbukott. S azontúl nem ment tovább. Azután Zürichben megírtam A hőst, egyik legszebb darabomat, amely a háborúban vakmerőén pacifista volt. Sehol sem adták elő, ott sem, ahol elfogadták. Féltek a pacifizmustól. A darab könyv alakban meg sem jelent. Megírtam a Lady Chatterley’s Lovert mint színdarabot. Egy párizsi színházi gengszter, milliomos, akinek színháza van, elkérte tőlem, hogy ő akar egy francia verziót csinálni belőle. Elcsórta tőlem, egy új, rossz darabot írt belőle, saját színházában előadta. Megbukott vele. Teljesen tönkretette az én jó és hű munkámat, amit sehol sem lehetett ezután előadni. Megírtam Kean és Aldridge című darabomat több mint tíz évvel ezelőtt, kitűnő nagy szerep… Nagy kedvet kaptam a Csehov-témához, félbehagytam miatta Önéletrajzom írását, körülbelül egy évig dolgoztam rajta. Igazán legjobb műveim egyike. Rossz német fordítást kaptam – nem tudok vele semmit se csinálni. Tehát öt vagy hat legjobb darabom nem került színre, nem jelent meg könyvben sem, hogy számíthassak arra, hogy azt a helyet foglaljam el a színműírók sorában, amit jogosan megérdemelnék. Csak néhány sikeres, közepes darabom után állapítják meg, hogy jó „technikus” vagyok. S végigküzdöm a pálya minden nehézségét és gondját. így vagyok filmtémáimmal is, melyek egy-két nagy siker után fiókomban maradtak. Megelőzték a hollywoodi filmipar értelmi korát. Furcsa lenyomata tehetségemnek. Azonban ma reggel – miután e soraimat leírtam – kaptam egy levelet egy kitűnő angol újságírótól, Thomas Quinn Curtisstől, a párizsi Héráid, Tribüné film- és színházi kritikusától, aki csodálatos módon ismeri darabjaim jó részét, s a kor egyik legjobb drámaírójának tart. Nem csodálatos?
Naplók, életrajzi töredékek