Illyés könyvét olvasom: Lélek és kenyér — csak megzavar. Ez volna igazi érdeklődésem tárgya, de félre kell tolnom, nagy, idegen világban vagyok, s tollamból kell élnem, a „szórakozási ipar” szolgálatában. Annyi bajom van a saját helyzetemmel és sorsommal, hogy nem mehetek bele teljes képzeletemmel magyar paraszti sorsok vizsgálatába, bármi közeinek is érzem magamat hozzájuk. Amit ma csinálunk itt, s ami az emigráns tragédiája, hamis dolog, néhány sikerült lírai tónussal. Örültem azonban,hogy rossz véleményem e hisztériás íróról (Illyés), aki Kosztolá-nyi-féle egyéniség, megint javult, érezve soraiból az őszinte lázadást, amellyel az alsó tömegek sorsát javítani akarja. Ha egyáltalán lehet javítani tömegeket, egyéneket! Hiszen ha csak tudnám biztos helyzetemet az ingó-rengő világban – tehetségem biztos határait, s hogy milyen feladatok elvégzésére rendeltettem, s kell-e egyáltalán elvégezni feladatokat – s hogy mire ébredünk abból az önhipnózisból, ami az élet. Molnár már tudja: nyugalomba ment — mondta nekem New Yorkban — mint egy öreg professzor vagy kúriai bíró.
Ez a Hollywood nem embernek való. Nem szabad itt napot kihagyni munka nélkül! És ha csak testgyakorlatnak is — mint ezt a naplóírást – de írni!