Valami rádiótervvel foglalkozva elővettem a Tájfunt – olvasni kezdtem… Talán ott volt a hiba, hogy nem voltam hű önmagamhoz és a tehetségemhez – kapkodtam, olcsón adtam magam – sikert akartam – pénzt akartam – könnyű életet. Ha komolyabban vettem volna a dolgokat, eredendő tehetségemmel sokkal többet értem volna el. Lehet, hogy nehezebb lett volna kezdetben, de mostanra lenne 5-8 kitűnő darabom, amely igazán számítana a világszínpadokon, s ezek oly értékek lennének, amikből biztosítani tudtam volna anyagilag is mindazt, amire nem voltam képes másképpen. S valami biztos talajon állnék: tehetségem talaján, a legjobbat fejlesztvén s adván, ami tőlem telik. De ez az egzisztenciális gyávaság, az önbizalom hiánya, a körülmények eltérítettek utamtól – ahelyett, hogy a kor egyik erős és számottevő drámaírója lettem volna, és ha csak színpadi technikában, Sardou vagy Seribe —, egy elzilált karrier áll mögöttem, néhány hangos, de korántsem jelentős sikerrel. Igaz, tisztességes törekvéseim mindig sikertelenségbe fúltak, s ez elvette a kedvemet a tiszta dolgoktól, de nem lett volna szabad, hogy elvegye. Most már oly nehéz új energiákat gyűjteni – ez csak akkor lesz lehetséges, ha valami új siker felvillanyoz s lélegzethez juttat – ha olyan pozícióba hoz, hogy kedvem szerint, nyugodtan élhessek és írhassak…
Naplók, életrajzi töredékek