Mióta elkerültem hazulról, körülbelül harminc esztendeje, alig került színpadra darabom, mert az embernek otthon kell lenni nyelvben, s mindenképpen, hogy előadják, s onnan jön külföldre. így volt mindig. Darabot írni tehát megélhetés miatt nehéz, itt Hollywoodban az ember filmet ad el, minthogy néhányszor eladtam – ez az igazság. De most már mindenen túl vagyok, mindent könnyen kell venni, fontosságot semminek sem szabad tulajdonítani, az egzisztenciális bizonytalanságot, ami egész életemben kísértett le kell küzdeni — dolgozni kell.
Nem filozófiával és nem materiális tudománnyal fogjuk majd végre megérteni a mindenség misztériumát, hanem a csoda elfogadásával, amit lépten-nyomon demonstrál nemcsak az emberi, hanem minden állati s növényi jelensége a világnak. De vajon ráérek-e a tűnődésre, mikor annyi a dolgom? Megállok egy pillanatra – végre is nyolcvanéves lettem, de ez nem az én gondom. Valaki öreg lett, de az nem én vagyok. Az író tanúja az életnek, és erről őszinte életrajzában vallomást kell tennie és egyre behatóbban munkáiban, ahol átütő érzéseket, szenvedélyeket milliókkal közölhet. A legszebb formát is szeretném megint: verseket írni, lélekben átölelni azokat, akikkel nyolcvan év óta egy hullámhosszon találkoztam…