Húsz év előtti naplómat olvasom, ugyanazok a nyavalygások, kétségbeesések a munka felett, rossz és jobb periódusok, félelmek, közéleti aggodalmak; a lélek szerkezete változatlan, ugyanazok a sérülései vannak, mint azelőtt – milyen csodálatos, hogy ezen nem lehet változtatni és segíteni. Valami fizikai beavatkozással, mirigyek befolyásolásával talán lehetne egy rosszkedvű emberből jókedvűt csinálni, egy önbizalmatlanból létbiztonság-érzőt — pedig ezen múlik az ember szubjektív érzése, azaz boldogsága az életben – a külső körülményeket valahogy lehet szabályozni, szerencsés periódusok időnként kiemelik az embert a bajból – de mit ér, ha belső élete kedélytelen és rossz, s folyton visszaesik ostoba rágódásokba s bizonytalanságokba. Ezen — tudom — csak a munka segíthet, csak az adhat biztonsági alapot – az ellen viszont tiltakozik egész természetem. Fantasztikus, milyen súlyosnak fogom fel az írást. Mi az egy darabot megírni az én technikámmal, s kitapasztalt érzékemmel? – Semmi. Erre olyan fene nagy dolgot csinálok belőle. Igaz, utóbbi sikertelenségeim nyomnak — elő nem adott darabok mázsás súllyal fekszik meg az ember gyomrát. De miért nem írom azt a Williamssel kitalált Don Quijote-sorozatot? Egyfelvonásost? Filmscriptet a hajó történetéből? A hetek alatt, ami szétfolyt ujjaim között, s kihullt a semmibe, ezeket mind létrehozhattam volna, de mindig elfelejtem, hogy minden boldogulásnak igazi alapja a mű – meg nem írt történetekkel nem lehet sikert aratni, még megírtakkal is ritkán.
Naplók, életrajzi töredékek