Egy hónapig, amíg Ancsi beteg volt, nem írtam naplót – nem is akartam regisztrálni az eseményeket -, a rémület tartotta összeszorítva a szívemet. Az első napok kétségbeesése. A betegség körülményei és nagyon erős fellépése, és hogy „isolation hospital”-ba* kellett szállítani – bizalmatlanságunk az angol orvosokkal és kórházakkal szemben – elszállításának körülményei. Azon az esős decemberi napon, mikor az ambulance kocsi után hajtottunk a derék Bánszky orvossal, s hogy ott kellett hagyni őt kint a kórházban, s nem volt lehetőség még látni sem, s hogy másnap azt a hírt kaptuk, hogy állapota változatlan, mikor tudtam, hogy 40 fokon felüli lázzal vitték be, akkor teljesen összetörtem. Legérzékenyebb pontomon támadtak, ez a gyerek nagyon a szívemhez van nőve, azt hiszem, az a lény, akihez legjobban ragaszkodom a világon. Bennem időnként hideg áramlatok úsznak, amelyek elválasztanak mindenkitől -ezen az egy ponton vagyok mindig olvadékony, s érzékeny…
A nehéz órák alatt – mikor minden felfordult bennem s új vizsgálatot tartottam magam s a dolgok felett, kitűnt olyan ügyeknek a jelentéktelensége, amik miatt gondot csináltam magamnak, s mintha rátapintottam volna a dolgok lényegere s igazi értelme.
Világos lett előttem az álélet, amelybe a létfenntartás félelme, az egzisztenciális pánik kényszeríti az embert, s eltakarja előle az igazi forrásokat. A létfenntartás értelmi életet parancsol, érdekek harcát, álarcos küzdelmet – holott minden rossz az értelemből jön, mert az ész könyörtelen, az ész az ördöge a világnak – ellenben az érzelem tiszta s altruista, s ezen az alapon könnyebben lehet közeledni, nemcsak a dolgok lényegéhez, hanem inkább erre lehet alapítani az élet értelmét, mint az ész spekulációira.
S ez mindenkihez szól. Értelemmel nem tudok hatni ember-társaimra sem, mert műveltségi fokozatok választanak el tőlük – nem is beszélve nyelvi és faji nehézségekről – de érzelmileg még egy teknősbékához is tudok közeledni, nincs teremtett lény a világon, akinek ne volna érzéke a szeretetteljes közeledés iránt.
Ha e drága gyermek betegségéből ezek a tanulságok meg tudnának maradni, nem venne erőt rajtunk megint az élet napi gondja s rettegése, sokkal felszabadultabb lenne az élet, melytől különben fáradt lettem az utolsó időben. Az ember mindig arra készül, hogy amint befelé halad a korba, végre valami filozófiát készítsen magának az életről s annak értelméről, eltűnésének rejtélyéről, ha mást nem, egy kisüstön főzött házi filozófiát, magánhasználatra-akár munkába meneküljön, akár spiritiszta, akár misztikus legyen, de mire odáig jut, hogy azt a filozófiát továbbélése alapjaként megcsinálja – fáradtan abbahagyja az egészet.
Most új lakásban vagyunk, a legszebben, amit elképzelni lehet, mégis nyomasztó, rossz itt az első hét, éppen gondjaim miatt, s mint Lax helyesen megállapította, én nem látom sohasem objektíven a magam helyzetét a világban, valami ferde szögből nézem betegesen a dolgokat, s szituációimat általában…
Aranyos Ancsi végre, közel négy hét után hazajött – kevés ilyen okos, kész, kedves, helyes ítéletű, termékeny s jókedélyű emberi lényt ismerek; a család, a legközelebbi hozzánk tartozók, tehát a gyerek jelent mégis a legtöbbet, azért is legérdekesebbek színpadon, regényekben is a családi történetek.
A múlt esztendő mindent összevetve változatos volt, két darabot írtam, jó munka, mely azonban nem jelentett eredményt -de még nincs lezárva semmi!…
* (ang.) járványkórház