A mai nap: Napóleon megy. Reggel kilenckor telefonál Miksa, hogy Makay nem játszhat este, 39 fokos láza van.
Intézkedés. Rábeszélem Székely Gizit, legyen este hatkor a próbán, nyolckor játssza a darabot. Somlay azonban nem vállalja, hogy egy próbával eljátssza a darabot. Később Székely Gizi telefonál, hogy ő is rosszul van, nem játszhat. Keressük Gaál Francit, akivel holnap próbálni kellene, de nem található. Délben még mindig nem tudjuk, lesz-e előadás este.
Thury egész nap fel s alá járkál, öngyilkossággal fenyegetőzik, ha nem az ő darabja következik. N.* vidéken van, telefonál, hogy az autóban ül, két defektet kapott, csak 1/4 8-kor ér a színházba. Makay nagy lázzal megjelenik, s eljátssza a szerepet. Veszekedés Francival. Szép megjelenik és a fordításért pénzt kér. Holnapi előadás bizonytalan. Ráadásul N. olyan orrvérzést kap, hogy alig lehet megtartani az előadást. A bevétel 230 pengő. Ráfizetés erre a napra körülbelül 1300 pengő. Úgy látszik, mindennek vége, kis Bródy összeroppant, nincs rendező. Megyek tárgyalni a Fruska** jogdíjáról a Vígszínházba. Kezembe veszem a dolgot, tíz perc alatt rendben van. A Fruska- próbák kezdődnek Gaál Francival, Heltai Párizsba utazik. Csőd előtt: nagy siker! Telt ház. A siker a szezon végéig tart. Heltái hazajön, azt mondja: unalmas. Ha jól megy valami, akkor unalmas. Elutazom Brioniba.
Minek ezt csinálni? Kilépni! Vissza a magánéletbe! Óriási felszabadulás!
Az az igazi, mikor az embernek csak magával van baja.
A tengerpartra mentünk Trieszt mellé, Porto Rosába. Ezek a hetek legszebb, legnyugodtabb emlékeim. A közeli Brioni szigetén nyaralt George Bemard Shaw és átmentem őt meglátogatni. Szívesen fogadott. Mondtam neki, hogy milyen sikere volt a Pygmalionnak Budapesten. Tudott róla. Rendkívül tájékozott, minden színházi ügy iránt érdeklődő, nagyon rokonszenves egyéniség.
„No, és mi van Shakespeare-rel Budapesten? – kérdezte váratlanul. -Játsszák egyáltalában?”
Elmondtam, hogy az ő magyar fordítója és megbízottja, Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója évenként Shakespeare-ciklust rendez, ami azt jelenti, hogy tizenkét-tizenöt Shakespeare-darabot játszanak Budapesten egy szezonban. „De hisz ez lehetetlen! – kiáltott fel Shaw – hiszen Londonban legföljebb két-három Shakespeare-darabot adnak egy szezonban. Mi ennek a magyarázata?”
Az, mondtam neki, hogy Shakespeare Angliában ugyebár háromszáz éves. Nálunk ellenben csak százéves. Mivel legjobb, legnagyobb költőink fordították magyarra (Petőfi, Arany, Vörösmarty) tökéletes fordításban, de mai nyelven hozták közvetlen közelségbe a közönséghez – így vált rendkívül népszerűvé nálunk Shakespeare. S elmondtam neki, hogy Arany János falusi jegyző volt Nagyszalontán, egy kis vidéki magyar városban. Egyszer egy évben ment Budapestre, az országos vásár idején. Ott vett német-angol szótárt, amelynek segítségével fordította Shakespeare-t – például a Hamletét és a Szentivánéji álmot – tökéletesen. Mi több, a nagyszalontai magyar parasztokkal saját rendezésében eljátszotta a Szentivánéji álmot, nagy sikerrel. Ez úgy hangzott, mint egy tündérmese. Shaw el volt ragadtatva.
Visszajöttünk Budapestre. Ott várt rám a meghívó a Pen Club kongresszusára Varsóba. Ennek a nemzetközi irodalmi társaságnak én voltam egyik első magyar tagja, s később alelnöke. Mindjárt vonatra ültem s elutaztam Lengyelországba, ahol addig még nem voltam. Varsó nagyon szép város, kellemes, kulturált, vidám. Gyönyörű nők. Érdekes Pen Club gyűlés, ismerkedés más nemzeti írókkal, utána bankett, tánc. S egy különös dolog történt – mikor megtudták, hogy ott vagyok, a lengyelek kezdtek ünnepelni. Kiderült, hogy sikeres színdarabírójuk vagyok, úgyszólván minden darabomat játszották színházaik. Én erről semmit sem tudtam. Beszéltem az ottani ügynökömmel, aki mutatta az üzleti könyveit. Valóban megkapta a színházaktól a jogdíjakat, el is küldte őket pesti ügynökömnek. Hazajövet reklamáltam a dolgot, „igen, igen – mondta pesti ügynököm – kaptam akkor valamit, majd utánanézek. Ne legyen dühös, a zloty nem is olyan jó pénz!” Soha nem kaptam meg semmit a lengyelországi jogdíjakból – közép-európai szerzők végzete!
Otthon megint felrémlik a pálya lehetetlensége. Komolyabb, problematikusabb darabjaim nem kerülnek színre. Vígjátékokat írok, saját kedvem szerint. Mérsékelt sikerük van, de megélni nem lehet. Névtelen vezércikkeket írok Az Estbe – de egyszerre meginog egész egzisztenciám. Nem veszi észre senki, tartom a látszatot, viszem a nagy házat, tele vagyok külföldi vendéggel. Csak a kedves kitűnő Miklós Andor főszerkesztő figyeli olykor a kávéházi £.sí-asz tálnál gondokba borult arcomat. „Nézze – mondja egyszer – nem volna kedve Londonba menni, onnan cikkeket írni Az -Erinek? Ott igen érdekes s magának olyan megfelelő a színházi világ – amely egyszer már kinyílott maga előtt!” Megváltottam a jegyemet és – mint Az Est munkatársa – családommal együtt kiutaztam Londonba, és csak hét év múlva jöttem haza Budapestre.
*Nagy Tamás**A Fruska Barry Connors angol szerző darabja (Zágon István fordításában játszották 1930. április 2-án).