Tegnap este a Fővárosi Operettszínházban Pompadour* főpróba. Keresem a színjátéknak azt az új faját, amely derítsen és szórakoztasson, s ne legyen az alján az a keserű zacc, ami a drámában mindig benne van – emberek számára való komédiát keresek, s nem sznoboknak való literatúrát, melyek ráöntik az emberre mérges, vitriolos tartalmukat, mint ahogy szennylével öntik nyakon az utcán a gyanútlan sétálót. Védekezni kell a pesszimista drámák ellen, a sötét, beteg géniuszok rádiumkisugárzása ellen, melyek ugyanazon sötét világot vetítik még azoknak is, akik nem volnának rá hajlamosak, de nem térhetnek ki a zseni szuggesztív hatalma alól. Mark Twain-szerű jelenségeket szeretnék látni a színpadon – és Jókait! – s valakit, aki mulatságot, derűt, aktivitást jelent – az életöröm számára dolgozik. Keresem ezt a műfajt, melynek körvonalai pedig már régen megvannak
– az operettben.
Persze, csak a körvonalai. Tehetségtelenek munkálkodnak itt a szövegírásban, de nagyszerű muzsikusok viszik s tartják mégis ezt a műfajt, olyanok, mint például ez a kedves, öreg Fall Leo is, aki a régi nagy operettírókra emlékeztet.
Az operettszöveg dolga nagy megtiszteltetést érdemel. Olyannak kell lennie, mint egy jó vígjátéknak, de mégis helyet kell benne hagyni a burleszk -groteszk, az artista számára. Népnek való mulatság — s ez benne a szép. A színházigazgatóknak úgyis ostoba igyekezetük, hogy a színházat minél exkluzívabbá tegyék (magas helyárak, elfinomult műsorok) — holott a színház természete, hogy a nagy tömegek számára dolgozzon.
A Pompadourhrm van egy groteszk duett. „Ó, Joseph” – mely bizonyos dolgokban többet fejez ki, mint a legérdekesebb drámai jelenet. A férfiúi impotencia és a támadó asszony (Putifár- né) a férfiszomorúság, s az egyre szilaj abban erőlködő asszonyi- ság még nem volt így megfogva, mint ahogy Fedák – Halmi csinálják. Feledhetetlen, groteszkül kacagtató – mély tragédiával a mélyén. Általában Fedák nagyon jó formát mutat – nagy színésznő.
A nézőtér megint tele lobogó érdekességgel. Ahogy a vidéki Biller mint fiatal jövevény le akarja gázolni Fedákot, abban két generációnak örökké megismétlődő küzdelme van, tipikus és nagyszerű. De Fedák éppúgy csinálta ezelőtt húsz évvel K-val,* aki most megint felbukkant az idők óceánján, s ott ül a páholyban ezüstös ruhájában, mint egy ezüstpapírba csomagolt Camembert sajt.
Hevesit láttam viszont — javíthatatlan. Munkától, intrikától, színpadi levegőtől kissé penészes arc, rosszul szabott ruhájával, szétálló fülével. Haragszom rá, bár nem bírok tenni ellene semmit – mert a hálaérzet, hogy segített a pályám elején, túl erős bennem —, haragszom rá kétségbeesett opportunizmusa miatt, mely minden rezdülésre hajlik, s nem mer kiállni semmi jó dologért, s ahhoz, hogy miért nem áll ki, mindjárt megvan a saját maga számára az elmélete is, de ahogy így látja az ember testi megjelenésében, valami ellenállhatatlan szimpátia és részvét támad fel iránta.
Dolgozni kellene, csak nem tudom, a sok mindenféle terv között melyikhez kezdjek. Pedig — örök igazság — nem az ide-, oda lógás, figyelő időtöltés, hanem egyes-egyedül a munka, éspedig a kiadós, nagyobb dolgokra koncentrált munka az, ami az embert előreviszi – ha a szerencse segít, s a friss szél belekapaszkodik a vitorlákba, a hajó jól mehet előre.
Fall Leo operettje.