Bródy temetésén. Semmi meghatottság. A temetés reformja. Nagyon hozzájárul az élethez. Lusta vagyok, hogy mindent leírjak – embereket, akik, míg a többi beszéde tartott – politikáról, irodalomról beszélgettek. A temetés nagyon jó alkalom rég nem látott barátok találkozásához – Feleky, Krúdy, szép magas, hajlott alakjával, mint egy magyar nyárfa. Szomory, aki igazán siratta, s ő maga, a halott, aki kiment az életből, már nem tartozott hozzá. Akivel egy nagy világ vonult el, bár az élet nagy cirkusz, ezt világosan éreztem, az ember ne tartsa magát a világ közepének (holott az!), hanem tudja objektiven elgondolni, s belenyugodni abba, hogy ez az Örök Rend, melyen változtatni nem lehet. Bródy könnyű egoizmusában ezt nem akarta, s ez az akarat tartotta életben az utolsó öt évben. Nem akart meghalni
– várta a nagy csodát – a menekülést előle. De ő, aki mindent oly találóan és élesen meggondolt, ő, aki negyvenéves korában öngyilkos volt – ezen nem tudta túltenni magát.
(ol.) zsoldosvezér