Micsoda árnyai vannak egy ilyen városnak – mi csak azokról tudunk, akiknek sikerül, akik felszínre jutottak, de hányan merültek el, mentek tönkre, züllöttek ronggyá, őrültek meg. Táj itt az ügyetlennek, a féltehetségnek, jaj annak, aki nem bírja a szédítő versenyt – aki nem bír megállni a lábán, akinek valami delek tusa van -, ez az irtózatos város ronggyá tépi s kidobja magából, mint nem neki való egészségtelen anyagot.
Aki otthon egész jól megél, kis pumpolásokból, kibicelésből kártyából, kevés munkából, aki otthon tehetségnek számít csak mert beszélni tud s úgy gerálja* magát, aki üzletet vezet, de csak félkézzel és félgondolattal, mert inkább kaszinóval s társaságban foglalja el magát egészen – de azért egzisztál s áll a lábán – szóval mindaz a sok, aki nem teljes energiával s nem egész testtel megy be a küzdelembe – az itt mind elpusztul… Árnyak kísértenek – egy újságíró, aki otthon egész jól prosperált, itt a végén süteményt árult az utcán s megőrült… egy író, aki a tehetségesek köze számított, itt portás lett egy gyárban, s ki tud még az urakról, a dzsentrikről, a szerencsevadászokról, akik nyomtalanul elmerültek s azokról, akikből ez a polip város minden életet kiszívott, a munkások százezreiről, akiknek pokoli szisztémákkal utolsó csepp energiáit kiveszik, kiszedik belőlük az erőt a gyárak, hogy soha nem állnak többé talpra. Soha nem tudom magam többé kipihenni – mondta nekem egy dúsgazdag, fiatal, szimpatikus, okos ember -, mert tizenöt évig napi húsz órát dolgoztam… Ennyibe került a háza, az autója, a mostani jómódja. Nem adják ingyen.
*(ném.) viselkedik, valaminek mutatkozik, valaminek kiadja magát.