Tegnap este K.-éknál. Három hónapja vannak itt – roppant el vannak keseredve -, mennek haza. Gyűlölik és utálják Amerikát. „Nekem – mondja a kedves kis filozófus tizenhét éves Lilla – ez az Amerika nem mond, nem jelent semmit. Ez a fényár, ezek a házak, ez a forgalom, ez a vásár, ez a rengeteg produkció, ez a nagy cirkusz nem mond semmit, mert ezek mind csak külső dolgok, s engem egyedül a belső élet érdekel, annak pedig itt nincs létjogosultsága, nem értik, nem méltányolják, nem kell nékik.” Oh, kedves kis fiatal lány, aki ragaszkodói a fájdalmakhoz, az oktalan sírásokhoz, a fiatalság csacsi szép tragédiáihoz, a lelki élethez, amit annak érzel, nem tudod még, milyen teher az ilyen lelki életet, állandó konfliktusokat, meddő meditációkat cipelni magával az embernek egy életen keresztül. Hát nem jó azt néha eldobni, megszabadulni tőle egy időre, kioperálni, mint egy beteg testet? Nem szenvedünk-e a lelki élet hipertrófiájában, amit az európai irodalom duzzaszt így meg, felesleges konfliktusokba, oktalan fájdalmakba, melyek mint a szú, rágják az életet? Amerika, igaz, nem kedvez a lelki konfliktusoknak, kiszellőzteti őket, de amennyit ezáltal veszt a lélek érzékenységből s finomságból, annál egészségesebb lesz – s oly jó, egyetlen jó, egészségesnek lenni!
Naplók, életrajzi töredékek