Megpróbálom leírni az október 30—31 -i éjszaka történetét, amikor az új Magyarország megszületett.
Két nappal előbb még belelőttek a tömegbe a Lánchíd-főnél, másnap a rendőrség csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz, a cenzúrát már előbb felrúgta a sajtó, a fékek elszabadultak,’s mivel nem volt mitől tartani, megkezdődtek a nagy tüntetések az Astoria Szálloda előtt. Népszónokok beszéltek, a hangulat lassan forrni kezdett. De fogalmuk sem volt az embereknek arról, hogy valójában mi készül.
Szerdán este a Fészekben vacsoráztam, Lido még a szanatóriumban van. A Fészekben nagy álpolitizálás. A Hadik-kormány mellett szólaltak fel. Tíz óra tájban elindultunk Szegő Elemérrel az Otthon felé, biztosan történik valami…
Nagy tömeg haladt a Rákóczi úton. Furcsa fadarabokat vittek – mint kiderült – kétsasos címereket, melyeket az udvari szállítók boltjairól szedtek le. A tisztek és közkatonák sapkáján őszirózsa, a „K” betűs rozetta letépve. Hová mennek? – kérdeztük. Indul a Keleti pályaudvarról egy menetszázad, azt tartják vissza, felelték. Nem vettem komolyan. Egy század katonával és két géppuskával még az egész forradalmat le lehetett volna akkor szerelni. Felmentünk az Astoriába, az erkélyről néztem a tömeget. Csudálatosán hasonlított Shakespeare tömegjeleneteihez. Nagyon szép volt a lámpák fényében égő sok fej, s a hatalmas kiáltozás, állandó zsivaj. A sokaságban rengeteg katona. Páran szónokoltak. Az utcáról feljött egy egész rongyos, piszkos ingű ember, s ő is beszélt a néphez. Előtte egy katona szónokolt. Ilyeneket mondott: „Testvéreim, három éve bujkálok a katonaság elől. Megszöktem. Nem akarok meghalni!” Nagyon tapsolták. Sok fontoskodó hírlapíró nyüzsgött a kis szobákban. Elmentem az Otthonba, majd vissza a Pesti Naplóhoz. Tizenegy óra tájban szóltak, menjünk, történni fog valami, jön az a menetszázad, amelyet kiszabadítottak. Megint visszamentem az Astoriába. Újból tüntetés, beszéd, katonák hemzsegtek a folyosón. Majd felvonult a menetszázad. Beszédeket tartottak. Nagyon érdekes, színes kép volt. Ott nyüzsögtek a szobában, egyszerre sortűz az utcán. Rémes ijedtség. Azt lehetett hinni, hogy körülvették az épületet és lövik. Jött egy század bosnyák legénység- el vagyunk veszve! Pár perc múlva odalent rakáson fekszenek a holtak. Belép Vári, a Pesti Napló igazgatója, átlőtték a kezét. Egy tiszt, aki az előbb még szónokolt, az asztalra borult „Magyarok, engem lőttetek meg, engem?!” Rettenetes volt. Lebújtam a földre, majd kivánszorogtam a folyosóra. Teljes fejetlenség, zűrzavar. Két katona gépfegyvert cipelt az erkélyre, onnan akartak lőni a tömegre. Alig lehetett lefogni őket. E percben mindenki azt hitte, minden el van veszve. Pedig csak a levegőbe lövöldöztek lent a katonák. Pánik volt közöttük is.
Tanácstalanul álltunk a folyosón. Mit csináljunk? Mi a teendő? Lemenni életveszélyes. Hazatérésről nem lehet szó. Végre, sokára, még mindig teljes bizonytalanságban fél négy tájban kivettünk egy szobát és lefeküdtünk. Azt lehetett gondolni reggelre mindnyájunkat letartóztatnak. Oly hihetetlennek tűnt’ hogy sikerüljön. Minden egy hajszálon lógott. Ha egy parancsnoknak lett volna bátorsága és erélye, szétveri az egész forradalmat, s elfogja a Tanácsot még az este. De a forradalom szerencsés volt.
Reggel hatkor kinézek az ablakon. Esős idő. Gépfegyver állt lent. A villamosok megindultak. Katonai autókból osztják szét a röpiratokat.
Lemegyek az első emeletre, s megtudom, hogy győzött a forradalom! Végre kilenc óra felé hazamegyek.
Aznap, csütörtök délelőtt, tökéletes bizonytalanság uralkodott a városban. Nyíltan fosztogattak. Alig tudtam eljutni az Andrássy útról az Aréna útra, a szanatóriumba. Sötét tekintetű emberek álltak az úton. Rémes volt. A csőcselék felszabadult és felordított. Borzasztó, ha ennek kerül hatalmába az ember.
Aztán egész nap vad zűrzavar. Automobilokon rohanó és a levegőbe lövöldöző katonák. De a forradalom győzött!
Délután az Otthonban. Kéri Pál, aki egész éjszaka dolgozott és rendelkezett, kimerülve érkezett. Ellopták a sálját.
Ha a telefonközpontot idejében le nem állítják, vagy ha valamelyik parancsnoknak van lélekjelenléte, elfogják az egész Nemzeti Tanácsot. Mily érdekes véletlen, különös dolog volt az
egész.
Eleinte nagyon deprimált engem, féltettem a családomat, s a lakásomat, hogy megtámadják, kifosztják. Később mintha óriási teher szakadt volna le rólam. Lehet végre beszelni, elm. Ennek a komisz, átkozott, gaz, négy háborús esztendőnek vége van!
A munkásoknál rendezettebb, biztosabb elem nincs az országban. S ezeket zárták ki a képviselőházból?! A régi Magyar- országnak össze kell omlania. Másnap: Magyarország ügyeit három újságíró intézte a városházán. Magyar Lajos, Gábor Andor, Pogány József. Egész jól eladminisztrálták az országot.
Preusz elvtárs ijedten kérdezte: Hol vannak a csendőrök? Két munkás, vállára tett fegyverrel ment ki rendet csinálni a külvárosba.
Legszebb látvány, ahogy a megriadt burzsujok alkalmazkodni igyekeznek az új helyzethez.
A bankvezérek, a régimódi politikusok, mind szörnyen meg vannak riadva, majd félénken kinyújtják csápjaikat, az új uralom felé tapogatóznak… mit remélhetnek? Az állam emlőjéről levált, lesöprődött egy élősdi sereg, most részint mohó újak foglalják el a régiek helyét, részint a régiek vissza akarnak
mászni. ,
Klasszikus az újságok állásfoglalása. Tegnap meg Karó yi Mihály elfogatását követelték, ma csúsznak-másznak előtte. Csütörtökön volt a forradalmi éjszaka, másnap, pénteken a Budapesti Hírlap – a leghevesebb háborús uszító újság – már így kezdi vezércikkét: „Amit a B. H. tegnap a homlokára irt, az illetékes tényezőket szólítván gyors elhatározásra, ma tetté vált. A múlt éjszaka megmozdulásai, egy győzedelmes forradalom monumentális határkövet állított múlt és jövő közé. Páratlan. Tisza Istvánt agyonlőtték, s a lapok, amelyeket ő pénzelt, a barátok, akik rajongói voltak, alig mernek írni róla, csak egy kis riportot a lap utolsó oldalán. Az emberi nyomorultságtól és a magyar közélettől eleget lehetett eddig undorodni, éppúgy lehet azonban a forradalomban is.
Nagy kérdés, mi következik? Tudja-e magát tartani a kormány, mely csupa jó szándékú és jóhiszemű emberből áll.