Tegnapelőtt ott voltam a magyar köztársaság kikiáltásánál. Olyan rettenetes tolongásba, tömegbe kerültem, azt hittem, élve onnan ki nem szabadulhatok. Nagy nehezen mégiscsak kijutottam, s bementem a Házba, a kupolacsarnokba. Ritkán éreztem olyan borzalmat, mint az összeszorított embertömeg közepében lenni. Percekig reménytelennek látszott a helyzet. Károlyi beszélt kappanhangján, melyből egy szót sem lehetett érteni Az egész ünnepség kedvetlenül, fantáziátlanul zajlott, igazi lelkesedés nélkül. De milyen óriási narkotikum a közügyekkel való foglalkozás! És egyetlen, nagyszerű, feledhetetlen látvány volt innen lenézni az embertömegekre, a fejekre, amint lent hullámoztak. Sohasem láttam ilyen iszonyú massza embert! Rejtelmes és csudálatos volt! Szegények, mind várnak valamit, életük jobbra fordulását.
A Parlamenten vörös zászló lengett. Eszembe jutott, hogy ezelőtt 18 évvel, május elsején, láttam Kassán a munkásfelvonulásokat: szánalmas, girhes alakok meneteltek a vörös zászlóval, mindenki nevette őket. S ez a vörös zászló most a Képviselohaz- ról leng, s valóban egy korszakot alkot; sokkal gyorsabban érnek
az eszmék, mint az ember hinné.
Általános kétségbeesés Magyarország jövőjén. Én optimista vagyok. Bár igaz, hogy ez a változás még nem teljes; ez meg nem a valódi, az igazi, mély forradalom.