Most már egész világosan és tisztán látom a dráma új formáját, ami mar gyermekkoromban feltűnt előttem (leélni újra az egész életet s végignézni!), s ami mindig kísértett, de végső formájában szabatosan megfogni nem tudtam.
Az új dráma nem egy ember története. A régi dráma vette a hőst és szétbontotta, megvizsgálta minden oldalról, lelki problémáit feltárta, énjét taglalta, s saját életének komédiáját vagy tragédiáját mondta el, mintha az jelentene valamit. Típusokat is adott, melyekben a néző felismerhette magát, de nem ismerhette fel az életet, mely külön van az egyéntől, illetve sok egyén történetéből tevődik össze. A régi dráma mindig csak egy kis hangya életét tette mikroszkóp alá, legfeljebb sejtethetett, távlatokat nyithatott.
Ezzel szemben az új dráma — amit csinálni akarok és fogok – a világ képét igyekszik lefesteni, tehát sok mindenből tevődik össze, amelyek első látszatra talán nem is egymás mellé valók, de végső hatásukban éreztetniök kell az élet mélységét, a létezés zenéjét, zengéseit és törvényszerűségét. Csak sok élet és sok sors vizsgálatával lehet erre a törvényszerűségre rájönni. Tehát egymás mellé tett képek… Évtizedek. Sorsok, amelyek kezdődnek, fonódnak és felbukkannak a képek folyamán. Tömegmozgalmak keletkezése. Egyéni meggyőződések változása. Hangulatok. A fiatalság kétségbeesése. Nyugalmas, s vele ellentétben viharos idők. (Milyen volt az élet a háború előtt, s milyen a forradalomban.) A szerelem hullámzásai. Az ember vágyódik, tervezget, aztán egyszerre csak meghal. Sok haláleset. Hogy támad, s múlik el az ember, s közben milyen erős percei vannak, amikor olyan hatalmasan éli az életét, mintha az örökkévalóságba kapcsolódna. Az ambíció, s a hiúság összefonódásai.
A Holnap várása: mindig a Holnapért dolgoznak és rohannak. Az eszmék elévülései, tévedések.
Az új dráma, szemben a régivel, amely az egyén sorsát taglalta, mely mindig tragikus, mert az egyén fizikai és szellemi életének hervadása és halál a vége, s közben a bánatok erősebbek, mint az örömök, mert az egyén örömét minden csekélység elrontja, szemben a pesszimisztikus régi drámával tehát: az új dráma optimista! Optimista, mert a tömegek létezésében, s általában az élet bőségében végtelenül sok az életerő és az életenergia; a mag, a virág, a termés, a nap, a nyüzsgés, az emberi fajta elpusztíthatatlan, mindig talpra áll. Az egyéni élet: férgek mozgolódása, komisz tulajdonságok kiválasztódása. A tömegélet: nagy hullámok és indulatok jatéka. Az egészet csak a kettő egybeolvadásából lehet megérteni. Csudálatosán szép dolgokat lehetne ezzel a módszerrel írni, remekműveket, melyek a világ képeit idézik fel a szemlélőben, s a lét igazi öntudatát adják… A következő darabban ezt kellene megírnom!