Megjött Károlyi, a mai estét vele töltöttem a Baur au Lacban. Amit messziről megéreztem: végre egy politikus, aki ember. Modern, demokratikus, őszintén elkeseredett, meggyőződéses és bátor. Azt mondja Ausztria és Németország megint annektálni akar, végleg el van keseredve Vili ellen, és joggal félti a világot attól, hogyha Németország győz, a militarizmus rémes szakasza következik. Éppúgy utálja ezt, mint én. Mialatt beszélt – és folyton beszélt – azt gondoltam, mégis milyen más egy keresztény, mint egy zsidó. Egy zsidó is ezt érzi – talán hevesebben és élesebben még -, de jön egy pillanat, amikor azt mondja: nem érdemes. Vagy azt: dögöljenek meg, bánom is én. Vagy: mindegy minden.
Károlyi az ilyesmit biztosan sohasem érzi. Nincs annyi szempontja, s belső ellentmondás nem gyengíti és nem rontja elhatározását. Biztos, hogy a következő harminc évben – hacsak, mint Oroszországban, nálunk is nem a végső szocializmus kerül hatalomra – Károlyinak óriási szerepe lesz Magyarország történetében. Nagyon szimpatikus, és egy nagy tehetség naivitása és egy nagy kártyás vakmerősége van meg benne.