Délben lemegyek sétálni – a visszatartott levelek már megjöttek
— köztük egy Sándortól.* Nem is elsőnek nézem meg, benne van, hogy apa meghalt. Pár üres perc, kimegyek az utcára, találkozom Streittel, közli, hogy nagy győzelem az olasz fronton s hogy a királyék, hogy örültek a cikkének, ami a L’Echo Grece- ben jelent meg. Válaszolok neki, továbbmegyek – a táj a szép őszi napsütésben hideg s élettelen – az erdőbe megyek a sárga fák közé, s ott végre kitör belőlem a visszatartott sírás.
Szegény apám, szegény öreg ember – a szívem most a mélyéig meggyűlik s megindul, s egészen bemegy a fájdalom – szegény öreg, hát nem is láthattalak, nem is búcsúzhattam el tőled, sok minden ellenkezés, idegenkedés volt sokszor bennem, de én a fiad vagyok, és sajnos, most értem csak, hogy milyen nagyon hozzád tartoztam.
Most megint előttem vagy – ahogy az utolsó években láttalak
-tisztán, rendesen borotválva, fekete ruhádban, ahogy büszke voltál rá, hogy egy pár cipő neked négy-öt évig is eltart, ahogy otthon a meleg szobában üldögélsz, s újságot olvasol, s érdeklődői a világ dolgai iránt – mert minden érdekelt, és én néha rosszkedvűen hazamentem, elhárítottam a kérdéseidet, ahelyett, hogy kimerítő magyarázatokat adtam volna. Szegény, drága, kedves öreg, hogy megcsókolt, mikor elváltunk, az esküvőmön láttam utoljára, szép Ferenc József-kabátban, mert szerette a szertartásokat – s anyámmal kocsin ment haza ha tudtam volna, hogy nem látlak többé, nem utaztam volna még el, haza kísértelek volna, s végre kibeszéltük volna magunkat, helyreállítottam volna az igazi viszonyt, ami apa és fiú közt kell, hogy legyen – mindig készültem erre, mindig akartam ezt – s most már lehetetlen.