Gomperz professzor – aki a nyáron egy hotelben mellettem ült az asztalnál – a kínzó kérdésre, hogy miért kell ennek történni, igen vastag könyvekben és számos felolvasásban feleletet tudna adni; – ő nagyon jól érti a háború filozófiáját, s be tudja bizonyítani, hogy – a háborúnál valami hasznosabb, jobb és célszerűbb intézkedés nem is képzelhető. Frissen tartja az emberiség energiáját – mondja a professzor – körülbelül minden ötven évben kell egy nagy háború – mert különben eltesped a világ… és így tovább.
Gomperz professzor igen higgadt úr, akinek tekintélyes ősz szakálla van, s nagy családja élén úgy trónolt ott az asztalnál, mint egy igazi pátriárka…
Szelíden és nyájasan osztotta az ételt serdülő leányainak és fiainak, mert nagy asztalt ültek körül, ahol vendégek és rokonok tisztelő kara is megjelent. Egy ilyen nyájas ebéd közben kedvem lett volna odalépni hozzá, megráncigálni a szakállát, ráütni a kopasz fejére, kiönteni a levest a felesége selyemruhájára, asztaláról elvenni a libasültet, általános verekedést rendezni családi és rokoni egyedéivel, mondván; – professzor úr, a békés evés renyheséget okoz – ha ön izgalmak nélkül él, el fog tespedni – sokkal férfiasabb, ha ön, ahelyett, hogy a pincértől rendben elfogadja, hősiesen verekszik és küzd a libacombért; – mily fölemelő gondolat, védelmezni egy támadás ellen családját és rokonait – és ha áldozatul esik őnagysága selyemruhája, nem baj – mert ez a valódi élet, professzor úr és az ön gyermekei szép verekedésből egy új energia üdítő fuvallatát fogják magukba szívni… Hát rajta, pofozkodjunk reggel, délben és este – rúgjuk és tépjük egymást, győzzön az érő, s bokszolja önt levesestálai és mártásai közé, mert ön hősi lélek, bár fizikailag gyönge, melynél fogva önnek a hasán lehet táncolni, és ha önnek ez rosszul esik – vigasztalja magát – a „küzdelem” – „hatalom” és „erő”-ről zengő saját tételeivel.
Mit szólt volna hozzá?
A háború kitörése előtt néhány hónappal történt, hogy egy nemzetközi operatársulat jött vendégszerepelni a budapesti Operába. A Carment hirdették. A premier előtti estén, a szálloda halijában megismerkedtem a főszereplővel, Margherita Sylvá- val, aki általános vélemény szerint a világ legjobb Carmenje.
Szép, szomorú teremtés volt. „Nem szeretem a társaságot – mondta – ma este korán akarok lefeküdni.” Valami olyan le- hangoltság borongott rajta, ami nyugtalanított. Indítványoztam, hogy vacsorázzunk együtt. Csak kettesben. Beleegyezett.
A Hungária szállóban lakott, annak vendéglőjében vacsoráztunk, külön a társaságtól, egy kis asztalnál. A cigányprímás hegedült, pezsgőt ittunk, és mintha réges-régi ismerősök lettünk volna, vacsora közben beszélni kezdett. Ez a holnapi budapesti fellépése lenne az első, több mint egyesztendei távolléte után a színpadtól. Hogy történt? Miért? Párizsban találkozott egy diplomatával, aki már előzőleg évek óta kísérte a távolból, akárhol lépett is fel, virágot küldött, de sohasem jelentkezett az öltözőjében. Párizsban kísérte először haza. Egymásba szerettek. A diplomata egyik napról a másikra otthagyta pályáját, ő pedig társulatát, művészetét, és elutaztak Dél-Franciaországba, ahol a diplomatának birtoka volt. De a hivatástudat egy idő múlva újra feltámadt Sylvában. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy visszatérjen a színpadra. Viharos szakítás következett. Most itt van, fellépés előtt, halálosan szerencsétlenül. Mindez kikívánkozott belőle. Sírni kezdett. Ittunk. Vigasztalni próbáltam, bár úgy éreztem, hogy szavaim nincsenek rá hatással. De tévedtem.
Mikor néhány év múlva, Amerikában találkoztam vele, azt mondta: „Tudja-e, hogy maga akkor az életemet mentette meg? A nagy adag álompor már elő volt készítve az éjjeliszekrényemen. De a szavaitól és a peszgőtől annyira elzsibbadtam, hogy szinte beleestem az ágyba, s csak arra ébredtem, dörömbölnek az ajtómon. Gyorsan magamra kaptam egy ruhát, sietnem kellett a próbára, amelyről rettenetesen elkéstem. A próbától az előadásig percnyi nyugtom sem volt, a színházban maradtam, s este óriási sikerem volt. Visszatértem az életbe. Köszönöm.”
így végződött a történet az ő részéről, részemről pedig úgy, hogy megírtam következő darabomat, a Táncosnőt, színpadra alkalmazva Margherita Sylva esetét. A Vígszínház kitűzte előadásra, a főszerepet a kitűnő Varsányi Irén játszotta, egyik legjobb színésznője az akkori magyar színpadnak, bár hiányzott belőle az a temperamentum, szenvedély, ami ehhez a szerephez kellett. A darabnak kellemes sikere volt ugyan, de sohasem jutott volna túl a határon, ha Márton Miksa fel nem kapja a színpadi példányt, s el nem utazik vele Berlinbe. Az az ötlete támadt ugyanis, hogy a szerep jó volna egy akkor nemrég feltűnt fiatal színésznőnek, Leopoldine Konstantinnak, aki egy Reinhardt által rendezett balett főszerepét játszotta. Egy közönséges ügynöknek ilyesmi nem jutott volna eszébe, vagy nem tudta volna az ötletet megvalósítani, de Miksánál mindez könnyen ment. Elolvastatta a darabot Konstantinnal, utána megállapodott egy bécsi színházigazgatóval, és rövidre rá Konstantin már próbált Bécsben. A próbák alatt a darab egyre terebélyesedett, mert a szerep egy igazán megfelelő színésznő kezébe került.
A bécsi előadás olyan kolosszális siker lett, amelyhez csak a nagy Lehár-Kálmán-sikerek hasonlíthatók. Konstantin tökéletes volt. Pályámnak legszebb emlékei azok, mikor egy-egy nagy tehetség az én szavaimon keresztül jutott kifejezésre s a közön-séggel való egyesülés legmagasabb fokára. Alig akartak az előadás végén a nézők eltávozni, a tapsnak nem volt se vége, se hossza. Kerestem Miksát, ő persze az előadást a közepén otthagyta, mint mindig.
Még 1911-ben, a rossz emlékű Próféta premierjén megismerkedtem egy matrózruhás kislánnyal, Gerő Lidikével, aki később Svájcban majd a párizsi Sorbonne-on tanult. A háború zivatara hazazavarta Budapestre. Mikor újból találkoztunk, már nagylány lett belőle. Édesanyja Gerő Károlynak, a régi generáció kitűnő színműírójának volt az özvegye, nagynénje pedig Gerő Katalin, aki később Életem című szép könyvével nagy sikert aratott.
Egy napon a város egyik legszebb virágkereskedése előtt állva, gyönyörű nagy orchideacsokrot láttam a kirakatban. Ejnye, ezt el kellene küldeni valakinek, gondoltam, s színésznők meg társaságbeli lányok neveit sorolgattam magamban. Bementem a virágüzletbe, s a nagy orchideacsokrot elküldettem – mintegy sugallatra hallgatva – a kis Gerő Lídiának. A családnál nagy feltűnést keltett ez a sokat jelentő virágküldemény, s kezdtek komolyan venni.
A Táncosnő bécsi századik előadására, 1916 decemberében, meghívtam Lidit, aki eljött családjával a színházba, s együtt ültünk az erkélyen azon a szép estén, amikor a hivatás, a színpad, s a szerelem összefolyt egyetlen páratlan élményben.
A háború folyt tovább. A csatatereken milliók hullottak el. Az emberek viselkedése ahhoz a hangyabolyéhoz volt hasonlítható, amelyet váratlan vízzuhatag önt el, s amelynek hangyái igyekeznek életüket megmenteni, alkalmazkodnak a rájuk kényszerített keserves állapotokhoz, s élnek tovább, ahogy lehet. Az ország belterülete azonban nem volt közvetlen veszélyben, s az általános katasztrófa valamiféle nembánom, könnyelmű hangulatba sodorta a polgárság nagy részét. Én azonban egy pillanatra sem tudtam belenyugodni a rettenetbe, amit az emberiségre zúdítottak, és írtam tovább tiltakozó cikkeimet.
Akkor kaptuk egy éjszaka azt a hírt, hogy Ferenc József meghalt. „Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” – mondta, mikor a hadüzenetet elküldte Szerbiának. Nem ő fontolta meg, hanem Vilmos császár és a német vezérkar kényszerí-tette rá. Soha borzasztóbb háború nem tört még ki ostobább látszatokok miatt. A háború kirobbanásakor Ferenc József egy akaratát-egyéniségét vesztett gyenge öregember volt már. Gyűlöletem irányában később enyhült, mikor elolvashattam Schratt Katalinhoz írt leveleit.
Rövidesen megtörtént Károly király koronázása Budán, amelyet Lidivel és családjával néztem végig egy budai palota erkélyéről. Naiv csodálattal néztük a szép komédiát, amint az új király fényes kíséretével a főtérre érkezett, a Mátyás-templomban Csernoch hercegprímás a fejére illesztette Szent István ezeréves koronáját, ő a budai térre lovagolt, és a világ négy tája felé vágva jelképesen megfogadta, hogy minden ellenségtől megvédi az országot. A ragyogó napsütésben álldogáló és bámészkodó ezrekből csak igen kevesen láttak a színfalak mögé és sejtették előre, hogy rövidesen mi fog történni.
Én a saját érzelmeimmel voltam elfoglalva. Mindjobban vonyódtam új szerelmemhez. Az élet kegyetlen valósága elől jó volt a magánélet boldogságába menekülni.
Az Est megbízott, hogy menjek ki Svájcba, s onnan küldjék cikkeket a nemzetközi helyzetről. A megbízást nászutammal kötöttem össze. 1917. január 25-én egyszerű polgári esküvőnkön ott volt a rokonság, drága anyám és apám ünnepi ruhában, boldogok voltak ők is. Aznap este Bécsbe utaztunk, majd egy kis osztrák faluba, ahol két hétig vártuk a beutazási engedélyt Svájcba, s végül megérkeztünk Zürichbe. írni kezdtem svájci naplómat, amelynek otthon csak egy kis részlete jelenhetett meg, a többi a háború után látott napvilágot egy irodalmi folyóiratban. Bár újságcikkeket írtam, igazi megnyilvánulási formám a színdarab maradt. Beszéljenek alakjaim, mondják el ők sorsukat abban a súlyos helyzetben, amelybe a háború sodorta őket. Kibontakoztak előttem A hős című pacifista drámám körvonalai, melynek egyes jeleneteit szinte eljátszottam feleségem előtt. A darab egy nagy tudósról szól, aki annyira elmerült tudományos munkájába, hogy nem figyelt fel arra, mi készül, mi történik a világban. Mikor egy napon a családjában végbemenő események a valóságra ébresztik, megalkuvást nem ismerő harcosa lesz a békének, s a reménytelen harcban tönkremegy egész életének tudományos munkája, eredménye, ő maga bíróság elé, majd börtönbe kerül. A harcot az utolsó pillanatig sem adja fel. Előbb hozzátartozói, majd egyre többen kezdik felismerni, hogy ennek a kitűnő embernek talán igaza van…
Ma, ötven év távlatából, ezt a darabomat, amely sohasem látott színpadot, tartom a legtöbbre, és ez áll szívemhez is a legközelebb.
rú.
Naplók, életrajzi töredékek