A diplomaták

A diplomaták közül, meggyöngült egészségére való hivatkozással, ma egyik, holnap másik vonul vissza a privát életbe. A diplomata vagy miniszter visszavonul, ha a dolgok nem egészen úgy történnek, ahogy ő elképzelte – ha közte és minisztertársai közt némi véleménykülönbség mutatkozik és különben sem bírják az idegei… gyengül a szeme – visszavonul.
Nem tudom, hogy vagyok vele, de az ilyen hír hallatára határtalan düh fog el – a detektívnek lehet ilyen érzése, mikor észreveszi, hogy a tolvaj a hátsó ajtón elugrott.

Hát lehet ez?

Hát ez csak így megy?

Hogy a világháború kitört, annak ezer oka van — nemcsak emberek és vezetők tehettek róla —, hibás benne a társadalom egész berendezkedése és az emberiség pszichéje – a háború egy óriási betegsége a világ szervezetének de az, aki ott állt, ahol gyógyítani lehetett volna: mérgezett; ahol simítani lehetett volna: tépett; ahol oltani lehetett volna: gyújtogatott, kavarta, szélesítette, terjesztette, rothasztotta az egész folyamatot, meglökte az ingadozó világot, hogy zuhanjon, és mindezt nem a temperamentumos ember lázával és az elfogult ember korlátoltságával csinálta, hanem a számító, hideg, meggondolt ember gyilkos cinizmusával, mondhatni józan meggondolásával határozta el a világ keresztre feszítését.

Ha van igazság a földön, ezek felelősek azért, ami a világban történik.
Igazságnak pedig lenni kell, és az igazságban hinni kell, mert az igazság nem kitalálás és nem egy szó, muszáj arra törekedni, hogy az igazság kormányozza a világot, mert csak így képzelhető el, hogy az emberek társadalomban éljenek. Az igazságérzet az emberiség létfenntartási ösztöne — nem érte el, hogy beteljesüljön – az erőszaknak és a vadságnak borzasztó visszaütései vannak —, de a törekvés és a vágy az igazság után szent és kiolthatatlan. És ha igazság az, hogy az ember felelős a rábízott dolgokért és életekért – az írnok az aktáért, amin dolgozik, a váltóőr a vonatok helyes járásáért, a kereskedő a portékája jóságáért, a suszter a cipőért, amit csinál -, ha az ügyvéd, az orvos, a bíró, a napszámos, a miniszter, mindenki felelős azért, amit csinál, akkor Grey úron és a többin irtózatos felelősség van, amit senki le nem vehet a vállukról, mert ők felelősek minden katonáért és minden polgárért és a német tartalékos családapáért, aki Franciaországban meghalt, és az orosz katonáért, aki a Kárpátokban elfagyott, és a Lusitania utasáért, aki a vízbe fulladt, és azokért, akiknek a szemét kilőtték, és akiknek a lábát levágták, és akik alatt aknák robbantak fel, és akiket szurony ölt meg, és akiket ágyú tépett szét, és akik tífuszban haltak meg, a foglyok szomorú életéért felelős és az anyák és a gyermekek könnyéért, és azért, hogy az emberekben megroppant valami, és dermedt csodálkozással eszméltek a világ szerencsétlenségére. Mit kellene egy ilyen Grey-jel csinálni, ha kiderül, hogy tévedett, vagy rosszhiszemű volt? Lehet az, hogy ilyeneket mondhasson: „nekem most más a véleményem”, vagy: „kérem, ha nem bíznak bennem”, vagy: „meglehet, hogy tévedtem”. Lehet evvel eleresztem, vissza a privát életbe, és az utókor hűvös ítéletére bízni a vele való elszámolást? Az ember igazságérzete, melyet szuronyokkal döfködnek és gránátokkal tépnek, dühöngve tiltakozik a cinkos megugrása ellen, vagy fantáziáink vannak arról, hogy az ilyen ember testében szenvedjen, gyöngült szemeit tépjék ki, és az ideges két karját szakítsák le és tíz évig kínozzák a pokol minden gyötrésével és akkor még mindig kegyelmesek és emberségesek lennénk hozzá, és a milliomodrészét nem kapná vissza a borzalomnak és szenvedésnek, ami, hogy a világra idéződött, abban ő is biztosan vétkes…

Mert a világ beteg volt, az kétségtelen, egész testében gennyedt és mérgezett, lázt csináltak neki, és gyomrában feküdtek az ágyúk, fegyverek, szuronyok, dreadnoughtok, de az is kétségtelen, hogy akiben a lelkiismeret egy szikrája lappangott, annak a borzasztó vérengzés megakadályozásán volt kötelessége dolgozni. A halálos betegnek is éterinjekciókat adnak – hátha csoda történik. A világra is ráfért volna ilyen injekció – hátha a szervezete mégis magához tér és békés fejlődés útján is képes lesz elérni azt, amit csak fegyveresen vélnek elintézhetni. Azonban a beteg Európa doktorai tudatlanok voltak. Mert a világháború nem tört volna ki, ha Anglia nem számít arra, hogy a roppant orosz katonai nyomás hamarosan végez Németországgal és Ausztria Magyarországgal; ha Németország előre tudta volna, hogy Franciaországgal mégsem lehet oly könnyen végezni; ha Japán, Olaszország, Amerika szerepe tisztán állott volna a diplomaták előtt; ha a franciák tudatában lettek volna Németország óriási felkészültségének; ha az oroszok ismerték volna saját hadseregük képességeit és hibáit; ha az angolok nem vették volna biztosra az antant feltétlen győzelmét; ha Belgium hajlandó lett volna átengedni a német csapatokat; ha Szerbia tudta volna, hogy az orosz hadüzenet dacára milyen rettenetesen fog vérezni; általában, ha lehetségesnek gondolták volna, hogy a háború egy évig is eltarthat; ha igazán gondolkodtak volna azon, hogy megéri-e a fegyveres elintézés a rettenetes áldozatokat, amibe kerül, és így tovább, csupa feltevés, száz egy végből, amelyek közül ha tízet, ha ötöt előre láttak volna, a józan megfontolás valószínűleg elejét veszi a veszedelemnek, vagy legalábbis lokalizálja. El lehet gondolkodni afölött, hogy van az, hogy akiknek ez a mesterségük, mindezt nem tudták. Ha egy kereskedésben egy segéd, egy bankban egy cégjegyző, egy gazdaságban az ispán egy olyan dolgot nem lát előre, mely következményeiben káros lesz a boltra, a hivatalra, a gazdaságra, azt mondják róla, nem ért hozzá, tehetségtelen, és könyörtelenül kidobják. Mit mondjunk Európa diplomatáiról, akiknek eszén, előrelátásán s képességein milliók élete és halála fordult meg? Mit szóljunk ezekhez az urakhoz?