Állatok

Milyen szerencse, hogy az ember nem találta még ki, mint lehetséges az állatokkal beszélni, értelmüket megközelíteni. Nyers és durva módon rabszolgaságba vetett némely állatfajt, mint a lovakat melyek most tömegesen dögölnek meg a csatatereken, noha korántsem olyan szambán, mint az emberek – azután ökröket és a háziállatokat, amelyeket tenyészt és felfal -, de például a háború céljaira intenzív módon mégsem bírja felhasználni az állatokat.

Voltak tehetséges kísérletezések a régi rómaiak, görögök és barbárok csatáiban… Mithridátész elefántokat szerződtetett, melyek az első sorokban haladtak s legázolták az ellenséget; a rómaiakban is volt némi ötlet: vad tulkok szarvai közé rozsét raktak, meggyújtották s úgy bocsátották az égő állatokat az ellenséges táborokra; ugyanezt csinálták a macskákkal, melyeknek a farkát öntötték le gyantával s gyújtották meg, de ennél tovább azután nem tudtak menni, nem találták meg a módját miként vonják be az állatokat – értelmüknél fogva – az emberiség hadviselésébe.

Hiszen ha erre rájöttek volna… Angliának már régen titkos szerződése lenne a sivatag oroszlánjaival, s most, szerződésére hivatkozva, kényszerítette volna őket, hogy a törökök ellen akcióba lépjenek. A hiénákat, tigriseket és keselyűket már rég meggyőzték volna arról, hogy nem maradhatnak neutrálisak, s hazafias kötelességük, hogy életüket és vérüket áldozzák valamely nemzetért. A madarak a levegőben bombákat cipelnének karmaik között, s a hollóknak s varjaknak újságcikkekben magyaráznák meg, hogy azért az előnyért, hogy az elesettek beleit és szemeit megehetik, kötelességük ténylegesen beavatkozni, s arra törekedni, hogy az élő katonák szemét is kivájják. Biztos, hogy még a legszelídebb énekesmadarakat is arra kényszerítették volna, hogy füttyjelekkel árulják el legalább az ellenséges ütegek helyét, az egereket, ürgéket, vakondokat s a föld alatt élő egyéb csúszómászó állatokat pedig felderítő és kémszolgálatra használnák fel.

Fontos lett volna, hogy a tetvek roppant nemzetsége, melyek most rend- szertelenül működnek, egységes hadi vezetés alá kerüljenek, s nemzetek vetélkedtek volna azért, hogy a számlálhatatlan milliókat szövetségesnek megnyerjék. Finom francia és angol államfők külön kihallgatáson fogadnák a tetvek főnökét, s a diplomaták mindent elkövetnének, hogy hatalmi csoportjuk számára nyerjék meg a tetveket, melyeknek egy tekintetben még előnyük is van az emberfajta fölött: határtalan szaporodási képességük mellett ugyanis nem kellene attól félni, hogy a tartalékjuk kimerül. Mint legértékesebb szövetségesek, a sáskák jönnének továbbá számításba; attól tartok, a ravasz Anglia szintén már régen lefoglalta volna őket magának, s most nagy rajokban küldené az ellenséges területekre, hogy a vetést tegyék tönkre s az angol kiéheztetési politikát sikeresen segítsék elő. Ha a sáska, mint hű szövetséges szerepelne, jelleme, harcképessége, megbízhatósága s hadi erényei bő méltatásban részesülnének a legelterjedtebb újságokban – körülbelül ez volna az egyetlen jutalom, amivel kifizetnék őket – viszont a sáskanemzetség történetében ezek a dicséretek mint hősi és fényes dolgok lennének elkönyvelve. A szúnyogok és legyek hadseregeit a jámbor és nemes ember biztosan megnyerte volna arra a célra – amit különben most ezek az állatok csak dilettáns módon csinálnak -, hogy fertőző betegségek csíráit ültessék át az ellenséges táborokba, központi kolera- és tífusztelepekről, melyeket neves bakteriológusok bocsátanának e rovarok használatára. A viperák speciális küldetésekkel lennének megbízva, halálra kellene marniok az ellenség egy-egy vezetőjét, vagy neutrális államokban azokat a kártékony férfiakat, akik a békét óhajtják.

Néhány ügyes vipera, melyek azután különféle legfelsőbb elismeréseket kapnának, igen hatékonyan tudná még sokkal zavarosabbá tenni a diplomáciai helyzetet, s a népek egymáshoz való gonosz viszonyát, mint amilyen az jelenleg, bár ez már nem sok kívánnivalót hagy hátra. Különösen szép szerep várna a tengeri halakra, melyek fel volnának szerelve acélfúrókkal és robbanó patronokkal, hogy kárt tegyenek az ellenséges hajókban… ezt a szép álmot az admiralitások előtt megcsillogtatni olyan, mint mikor a gyereknek cukrot mutatnak. Általában mélységes fájdalmat kell érezniük a hadvezetőségeknek afölött, hogy olyan értékes elem, mint az állatvilág, egyelőre még kívül esik hatalmi körükön, nem sorozhatják, osztályozhatják őket, nem parancsolhatják meg nekik előre elkészített tervek szerint a gyilkolást, nem indíthatják meg őket a haladás útján, amely abból áll, hogy kiemelve ősi primitívségükből – mely állapotban csak akkor gyilkolnak, ha élelmük megszerzése végett arra szükségük van -, öljenek, szúrjanak, vágjanak, marják halálra az embereket akkor is, ha erre nekik sem kedvük, sem szükségük nincs, de felsőbb politikai szempontok alapján célszerűnek mutatkozik. Végső konzekvenciája az állatok bevonásának a harcászatba természetesen az volna, hogy nemcsak az embert gyilkolnák, hanem ők maguk közt is pártokra szakadnának aszerint, hogy melyik állatcsoport melyik emberi hatalmi érdekkörhöz tartozik, s akkor az emberi háborúk betetőzéséül, nagyon helyesen, megjelenne az állatok egymás közötti nagyarányú öldöklése is.
Az erdőkben és mezőkön a vadak egymásra rohannának. Farkascsordák törnének elő, s vérbe borult szemekkel, csattogó fogakkal esnének neki mindenkinek. Az eddig szelíd állatok, a kutyák, lovak és ökrök is megvesznének, a lovak patáikkal rúgnák szét az emberek és állatok fejét, az ökrök szarvaikat belemártanák a belekbe s átütnék vele a tüdőt és a szívet, a veszett kutyák borzasztó vonítással keringenének az utakon és mezőkön, átharapva mindent, ami elébük akad. Minden állat előbújna a talajból, az öldöklés és ártás őrült vágyában – kígyók és varangyok másznának elő s fecskendenék mérges nyálaikat az emberre és egymásra – egerek és patkányok százezrei futkosnának a mezőkön és az üres házakban, szétrágva a sebesült és magával tehetetlen emberi s állati testeket, azután vad gomolygásban egymást marva kavarodnának össze, míg mind meg nem döglene, viszont az ő holttesteikből giliszták és férgek bújnának elő s kezdenék a csatát. A levegőben ragadozó madarak kóvályognának, s vastag csőrük irtózatos ütéseivel léket ütnének az emberi és állati koponyákon, hogy kifolyjon az agyvelő, az erdők megtelnének a madarak rettenetes rikácsolásával, akik kitépnék egymás szemét, nem pihenve addig, míg mind le nem hullanak a földre, a halálos vergődés végső vonaglásában.

A vizekben a halak egymásra támadnának s felkoncolt hulláiktól dögletesek lennének a folyók, tavak és tengerek. Mindenféle rákok, rovarok, piócák, százlábúak, polipok, ázalagok, a mélység minden furcsa és csúnya állatja egymásba fúródna, ollóikkal nyiszálva, csápjaikkal a húsba beleragadva, összegomolyodva, míg szívós életük utolsó nedvét ki nem rágják egymásból… a sivatagokban, s őserdőkben pedig oroszlánok, elefántok, orrszarvúak, hiénák, párducok öldökölnének, s a puskák és ágyúk dörgése s az emberek vonaglása és halálhörgése mellett megtelne a levegő és a mindenség az állatok rikácsoló, fájdalmas és vad ordításával, milliószámra dögölnének meg ők is, bizonyos ügyes diplomáciai sakkhúzások következtében, csakúgy, mint az e-berek, s ezáltal részeseivé válnának annak a nagy kultúrmunkának, melyet a világ történetében időről időre a háborúk felidézése által végez az emberiség.
Most azonban mindez csak ábránd. Megmarad a szomorú valóság, hogy az állatok nem kényszeríthetők arra, hogy részt vegyenek az emberiség háborúiban. Nincs hozzá elég eszük, vagy pedig mi nem tudjuk megközelíteni az értelmüket. Az állatvilágból most csupán a bacillusok teljesítménye közelíti meg az ember öldöklési képességét, s az emberi perfidséghez tartozik, hogy e hű szövetséges ellen alattomos munkát folytat a laboratóriumokban.