Szellemi hadseregszállítók

Van a hadseregszállítóknak egy fajtája, mely legalábbis olyan utálatos, mint az a siserahad, mely romlott élelmet és rossz anyagot szállít a katonáknak. Ezek a szellemi hadseregszállítók. Értsük meg jól, abban egyek vagyunk, hogy ha már belekeveredtünk a háborúba, teljes erőnkkel azon kell lenni, hogy a magyarság minden érdekét, javát, sértetlenül kimentsük belőle, ezt magyarázni se nagyon kell, mert derék katonáink, hála Istennek, ösztönösen érzik – s ami komoly és okos buzdítás feléjük hangzik, azért csak hálásak lehetünk. De – magát a háborút dicsérni, tollal hetvenkedni, szájjal hősködni, szavakkal vérengzeni – továbbá e rettenetesség elfogadtatásához filozófiát csinálni -, százezrek pusztulásán egy olcsó gesztussal túltenni magát -, azután: még esztétikailag is igazolni akarni az egészet – ez utálatos! Súlyosabb beszámítás alá esik, ha író állítja magát ennek a szolgálatába. Aki ezt a borzasztó háborút, nem a legnagyobb fájdalommal, nem az emberiség kegyetlen sorsán való benső részvéttel és szánalommal szenvedi végig – az nem az író, hanem az ember nevet sem érdemli meg.
Általában: milyen sokan akarják ennél az irtóztató tűzvésznél is pecsenyéjüket megsütni! Az emberek, az itthon maradottak, befelé néznek, magukba, s számítgatják, mi hasznuk van nekik az egészből.

Ha ezt a sok hangtalan titkos gondolatot le lehetne jegyezni! Ha egy új röntgenapparátus – átvilágítva a lelket – ezt mind felvenné! Ilyeneket lehetne hallani:

Egy jólélek: „Dögöljenek meg mind, az a fontos, hogy én ne legyek benne.”

Egy örökös: „Borzasztó, hogy a Feriről nincsen hír – ha el találna esni kétszer annyit örökölnék.”

Egy filozófus: „Lelkem megtelt tartalommal, új gondolataim vannak a világról.”

Egy kereskedő: „Megmenekedek a hamis bukástól, egyszerűen a háború miatt megyek tönkre.”

Egy panamista: „De jól jött, ki beszél most az én botrányaimról?”

Egy vénlány: „Azt fogom mondani, a vőlegényem elesett a csatában.”

Egy tragédiaíró: „A korszellem kedvezni fog verses drámáimnak.”

Egy született lusta: „Lehet ilyenkor dolgozni?”

Egy kijáró: „Ez mentett meg, szállítok a hadseregnek.”

Egy lump: „Nekem van igazam!”

Egy kárörvendő: „A Rudit is elvitték, bárcsak elesne.”

Egy tehetségtelen: „Most dolgozhatok, nincs ellenőrzés.”

Egy nyugdíjas: „Visszavesznek a hivatalba.”

Egy elbukott lány: „Most ez nem is olyan nagy dolog.”

Egy hipochonder: „Mióta a világ ilyen nagy bajban van, a magam baját alig érzem.”

Egy puha ember, boldogan, az ágyban: „Rossz lehet nekik a lövészárokban.”

Egy stréber: ,Jól fog festeni életrajzomban, hogy a nagy háborút mint önkéntes küzdöttem végig.”

Egy démon: „Mielőtt elmegy a harctérre, el fog venni, ezt nem is reméltem.”

Egy amorózó: „Bevonulok – soha jobb alkalom nem volt a szakításra.”

Egy asszony: ,Jaj, csakhogy megszabadulok tőle.”

Egy spleenes: „A világ határozottan érdekes…”

és így tovább, az ember komikusan egocentrikus volta keres egy szögletet, amelyből szinte már úgy érzi, mintha az egész világháború az ő kedvéért történnék. Csak az anyák sírnak. És a halottak hallgatnak.