S elkezdtem írni.

A színházi élet haladt tovább Budapesten. Amit Molnár és én elkezdtünk, tért foglalni itthon és a nagyvilágban, visszhangra talált, s hamarosan új színdarabírók jelentkeztek. Csak a siker számított – a kritika nagy részénél is – és, ha őszinték akarunk lenni, maga a színház erre volt berendezve. Mikor néhányan legjobb fantáziánkat igyekeztünk kiteljesíteni a színpadon, ezzel majdnem mindig rosszul jártunk. Ha Budapesten nem az a szórakozni, sikert érezni kívánó légkör lett volna, akkor egy magasabb rendű színpadi forma is megtalálta volna a maga méltánylását. így azonban nagyon nehéz volt. Én azok közé tartoztam, akiknek a színpad volt úgyszólván az egyetlen kifejezési formájuk, gondolatot, érzelmet, életfelfogást csak így tudtam közölni embertársaimmal. S bár sokszor egész kis témákhoz nyúltam – olykor tévedtem is a téma megválasztásában -, mindig legjobb szándékom szerint írtam darabjaimat. Ha most annyi év után, előveszem darabjaimat, azokat is, amiket rögtön beosztályoztak a közönségsikerre számító írások közé, meglepetéssel olvasom, hogy azok mennyire élő, őszinte, magamat kifejező írások voltak. Nem, én nem tagadtam meg magamat írásaimban, s nem kis elégtételem, hogy az voltam és maradtam végig, akinek indultam. Talán joggal hittem – és azért vágytam el otthonról -, hogy más területen szebb munka, mélyebb elismerés lesz lehető, de csak később jöttem rá, hogy milyen súlyos teher egy írónak, ha idegen környezetben folytatja életmunkáját.

Európa szép évei, a körülbelül negyven esztendeig tartó békekorszak, a végét járta. A hadseregek növekedtek, évente besorozták a fiatal embereket, a hadiipar virágzott, a katonatisztek egyenruhában feszítettek az utcákon, kávéházakban.

Bár csak egy mákszem okosság kellett volna ahhoz, hogy a különféle nemzetiségek összetartozását – Kossuth Lajos eszméi alapján legalább gazdaságilag egybekötve – megvalósítsák, mégis a „határaink védelme”, a „támadások lehetetlenné tétele” című jelszavak találtak visszhangra a jóhiszeműek egészében. És ott állt a német vezérkar, amely tétlenségben sínylődve évtizedek óta várta az alkalmat, hogy folytathassa régi győzelmei könnyű és diadalmas sorozatát. így, bár senki sem gondolta, hogy a Balkán-háborúknak, a szerb királygyilkosságnak, meg Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának egy nagy európai, sőt világháború lehet a következménye, egy reggel arra ébredtünk, hogy megdördült az ég, kitört a háború.

Feltámadt bennem, s azóta egy percre nem hagyott el egy óriási felelősségérzés, hogy itt tenni kell valamit, kiabálva, sírva kell figyelmeztetni az embereket, hogy ne engedjék magukat belesodorni abba a szörnyűségbe, amit ártatlan emberek legyilkolása, egy világ összeomlása jelenthet, ami állati irtózat és ellentéte minden emberségnek. Az izgalom mögött, ami tombolt, mindenütt halálszagot, beláthatatlan temetőket, tengerré dagadt vért, s a fájdalom sóhajaitól világot rázó orkánok zúgá­sát éreztem. Nem lehet nyugton maradni. Tenni kell valamit. Minden emberséges embernek tennie kell valamit. A szocialisták lépjenek nemzetközi sztrájkba a háború ellen! S akkor jött a hír, hogy aki ezt javasolta, a francia szocialisták vezérét, Jaurés-t, megölték.

A háború első napjától kezdve, egyetlen fegyveremmel, a tollal vettem fel a harcot. írni kezdtem a Nyugatba pacifista cikkeimet. Az emberek, még barátaim közül is sokan, nem is nagyon értették óriási felindulásomat. Az utcákon háború mellett tüntetett a tömeg, fizetett tüntetők kezdték, de hamarosan beleugrattak majd mindenkit a „hazafias” kalandba, zászlók lobogtak, ifjak énekeltek, a bevonuló katonákat lelkes tömegek vették körül – mert alapjában véve mindenki meg volt győződve arról, hogy hat hét alatt vége lesz az egésznek, a hatalmas osztrák-magyar hadsereg bevonul a kis Belgrádba, s ott olyan békét diktál, amilyet akarunk, s presztízsünk az egész világ előtt nagy lesz, mert megbosszultuk Ferenc Ferdinánd meggyilkolását.

De én rögtön éreztem, hogy amint az emberi ösztönök mélyé­ben szunnyadó démonokat felkeltik – s a hatalom teljesen átcsúszik azok kezébe, akiknek hivatásuk, dicsőségük, mesterségük a háború – szörnyű szerencsétlenség szakad a világra. S elkezdtem írni.