Elmúlt az év – de ez nem 1945, hanem 1345 lehetett volna -akkor sem szakadt annyi siralom a világra, a középkor ehhez képest békés és idillikus volt. Filozófusok s művészek élték életüket, s akit a sors egy olyan helyre vetett, ami nem volt a háború útjában, nem is igen tudott a világ bajairól. Ebben az évben ábrándultam ki alaposan az emberiségből — persze a közvetlen tapasztalatok nyomán, amik hazulról értek. A piszok felszakadt ott is, a jó magyar szennyvíz, s beömlött a német büdösség-óceánba – magával sodorva tökéletesen ártatlan emberek százezreit. Az igazságérzet, ami legjobban lázong az emberben, hogy mondjuk egy szegény zsidó asszonyt Hejőcsabáról elvisznek Auschwitzba elégetni. Mi ez? Hol van ennek a bűnpöre, letárgyalása, igazságszolgáltatása? A nürnbergi tárgyalás, bár nagy dolog – csak egy pici megmozdulása az általános igazságtételnek, jobban mondva a jogrend helyreállításának.
Drága anyám halálhíre jött — ő volt igazán a szeplőtlen, remek teremtés – a jóság, a gondoskodás – ezért volt érdemes születni, hogy őt megismerjem. Fekete családi hírek; Emmy es Éti tragikus pusztulása — nővérem családjáról még ma sincs hírem – Gott strafe Hitler*! Megint a kínzó kérdés – hogy lehetett ezt a disznót egy napig megtűrni, mint leadert**? Most tulajdonképpen ki volna tisztítva a szemétdomb — fel lehetne építeni az emberi, a világtársadalmat – de megint jönni fognak gonosz bolondok, kifejezői az emberekben rejlő gonoszságnak s őrültségnek, akik újabb, még veszélyesebb vérengzésbe döntik a világot.