Molnárban ördögi, ahogy a lányára s unokáira gondol – hogy nem kíván velük semmi kontaktust, mert fél, hogy megpumpolják. Goriot apó. Panaszolja, hogy unokájának állítólag szép hangja van, s ahelyett, hogy operaénekesnőnek képeznék, hogy mint Jeritza sok pénzt keressen, oratórium-énekesnőt akarnak belőle csinálni, aki minden negyedévben énekel egy Haydnt -ingyen! S hogy két fiuunokajat mtezetben nevelik. Intézetben. Miért nem adják iparossegédnek – kiáltja. Miért gondoljak rájuk gyöngédséggel — mondja —, mikor tudom, legboldogabb órájuk lesz, amikor megkapják a táviratot, hogy felfordultam… Nem csinálok végrendeletet! — kiabálja az utcán — s mindent a legnagyobb rendetlenségben hagyok — majd a törvény intézze el. S ezt Wanda* előtt mondja, aki igazán igényt tarthatna rá, hogy gondoskodjon róla, aki ellátja minden házi dolgát, ápolja s mellette van. Tényleg van benne a mélyén valami gyerekes, de ördögi rosszaság. Egy majdnem hetvenéves Józsi.** Minden jó író megírja akaratlanul is a saját portréját.
Ma rádióhanglemezt csináltunk, s mikor megszólaltam, hallván saját hangomat – igazán nem ismertem sem a színére, sem a lényegére… Egy határozott és erőszakos egyéniség szólt vissza a lemezről. Nem ilyennek képzeltem magam.