Bartók Béla meghalt. A második zseni volt, akivel találkoztam. (Az első Ady.) Tavaly láttam őt New Yorkban – teste már olyan volt, mint egy gyermeké — de szelleme élénk, energikus. Kár, hogy nincs arról a szép, átszellemült fejéről, mely olyan volt, mintha dicsfény ragyogta volna körül, egy jó képem. Micsoda tehetség, s milyen szívet tépő körülmények között kellett elme
– napi gondban, szegénységben! Micsoda társadalom az, amely egy felismert zseninek nem tudja, nem akarja megadni azokat az életkörülményeket, amit egy jobb fűszeres könnyen elér, s nélkülözhetetlennek tart? Minden művészetben (író, festő, zenész, tudós) nincs több zseni, mint öt az egész világon. Bartók, mint zenész, egyike volt az ötnek.
Finom ember volt – sokkal több – igazán nagy lélek, elmerülve nemcsak a zenében, hanem annak tudományos részében is. Ez a törékeny kis ember elment népdalok után kutatni a magyar falukba, az erdélyi havasokba, Törökországba, az arabok köze- igazi tűz élt benne. Nem volt „kedves” – inkább professzoros, de szeretni kellett, mert olyan tiszta lélek volt, s egészen magasrendű művész. Sokszor érintkeztem vele attól kezdve, hogy a A csodálatos mandarinra, zenét írt 1916-ban. Micsoda gyalázatos dolog volt, hogy a Magyar Királyi Opera stréber igazgatója -már a nevét se tudom – nem adta elő a műveit. Biztatni kellett volna, hogy minden évben írjon egy új operát vagy balettet -megbízást kellett volna adni neki, s akkor ma öt-hat nagy színpadi zeneművel gazdagabb lenne a világ zenéje!