Tegnap kaptam a hírt, hogy drága anyám meghalt, ez év januárjában. Ő volt a legjobb teremtés, soha, egy hosszú életen át egy rossz szava nem jött vissza a múltból — egyetlen szemrehányás, vagy hogy akart volna valamit, csak szeretet és jóság, jóság és megértés. És milyen az élet, milyen felületes semmiségek, alaptalan ismeretségek, laza kötelékek lesznek fontosak, s ami a legjobb, legősibb, legvalódibb, arra az ember alig vet ügyet, mint ahogy az egészségre vagy a levegőre sem. Nem voltam eleget együtt szegénykémmel, az az érzésem. Akkor sem, mikor Pesten éltem, s mikor később hazalátogattam, éppen csak meglátogattam, pedig le kellett volna ülni mellé, s legalább kibeszélni magunkat. Még most is látom utoljára, mikor Pesten voltam, 1938-ban, az utolsó pillanatot, amikor elváltam tőle, a taxi homályos ablakán keresztül, amint ott állt; búcsúztunk könnyes szemekkel, mert utolsó éveiben érzékeny lett. Drága anyám! Igazi pionírasszony volt, a család oszlopa. Irni-olvasni alig tudott, de erősen tartotta a családban a lelket, s a nagy szegénységben mindig tudott segíteni, s hat gyereket felnevelt. Sohasem ismertem ilyen derék embert, aki ily biztosán állt a lábán, s így tele volt meleg szeretettel s másokra való gondolással — Isten áldja meg az emlékét is. Azokon a kietlen pusztákon, falvakban, földes, kemencés szobákban, hogy tartott, nevelt, kertészkedett, aprólékot nevelt s vitt vásárra, hogy minket a városba küldhes-sen iskolába – és sohasem békétlenkedett — főzött, mosott, dolgozott egy életen keresztül, józanon, jókedvvel, ritka bölcsességgel, megértéssel. Én is jó fia voltam, gondoskodtam róla, de ő sokkal, sokkal többet adott nekem – s az is szép volt benne, hogy nem tett kivételt, s a kevésbé sikerültet is éppúgy szerette, mentegette. És azok az idők! Ha ott lehettem volna mellette, hogy legalább szép tisztességesen eltemessem, mert ez is hiányzik, a rendes temetés, ami hozzá tartozik az élet rendjéhez – ki tudja, mi történt szegénykémmel azon a rémes januári napon, Budapest ostroma közepette, s hogy merre tették földbe. így szakadunk el mi is az élettől, ha megszűntek, akik a világra hoztak. Nagyon, nagyon szomorú vagyok – kicsit megértőbb és jobb is, mert mindig ilyenkor eszmél rá az ember, ne fecsérelje indulatait haszontalan dolgokra — hanem arra koncentrálja, ami érzelmileg fontos. Már hetekkel ezelőtt nézegettem megható arcképét, s búcsúzgattam tőle, érezvén, hogy nem látom többé -mégis, a bizonyosság rettenetesen szomorú. Most már még kevesebb értelme lesz visszamenni Pestre, ha csak látogatóba is.
Naplók, életrajzi töredékek